Így viszont reggel érkeztünk haza (vagy nyolckor vagy kilenckor, a lényeg hogy nem korán), Kisnyuszi rutinosan fejest ugrott az ágyba, nekem meg maradt hat (vagy öt) órám Döme érkezéséig, amit persze nem alvással töltöttem, hanem Kicsiboccsal csacsogtuk át. Aztán kimentünk Sóskútra hogy megmutassuk a Vörös Rébéknek a szembenéninek, hogy nem, nem váltunk el és adtuk el a házat, hanem élünk, virulunk, és ha egy pesti nô fess akar lenni, akkor Sóskútig autózik csizmáért.
Aztán elvittük Dömét sétálni a Kálvin tértôl a Kiskakukkig, megetettük libamájjal és kolozsvári töltöttkáposztával, majd levezetésképp megmutattuk a Nyugati aluljáró úri közönségét és a Nagykörút éjszakai báját, nehogy elbízza magát. Amikor tizenegykor hazaértünk már harminchat órája talpon voltam.
Másnap lementünk Tatabányára, persze feleslegesen, régi fônökeim a már ismert felkészültségükben villogtak, visszarendeltek minket másnapra, mert öt hét mégsem elegendô egy magyar középvállalkozás menedzsereinek egy szerzôdés elkészíttetéséhez. Hova is lenne a világ. Hogy az idô ne teljen feleslegesen, elugrottunk Jászberénybe, majd kissé fáradtan elvittem Dömét a Bécsiszeletbe. Titkon felkészültem némi fanyalgásra a részérôl, de bíztam a friss óriási bécsiszeletekben, hogy talán az kárpótolja a hamisítatlan pesti kisétterem érzésért. Ehelyett Döme lelkesedett. Odavolt attól, hogy igazi embereket lát, igazi étteremben van, ahol igazi emberek esznek isznak. Ríl hángérien pipol, ríl hángérien risztórante. Jaja, ríl. A Nagymagyarország térkép felett kicsit értetlenkedtünk, hogy akkor ez most mi ez, ha nem ezek a határok, akkor hol vannak a határok, meg miért is mutogatom neki azt.
Másnap egy pesti tárgyalás, aztán egy nyíregyházi, aztán suhantunk vissza tatabányára. Addigra már meglepetésként szolgált, hogy teljesen feleslegesen, mindenesetre csalódnom nem kellett a kedvenc exfônökeimben. Dömét még meglepte, ha nem uralkodik magán elnyiszálta volna egy széklábbal derékban mindkettôt, de szerencsére megmentette exkollégáimat az elapátlanodástól.
Döme már délután kifejtette, hogy szeretné megkóstolni a gulyást, viszont mivel ünnepelni nem volt indok, a korábban kinézett Bock bisztró helyett egy újabb ríl hángérien étterembe mentünk, a Ligetbe. Voltunk már ott lunanyuszival, amikor a Hegedûsben laktunk, kellemes kockásabroszos, jó adagokkal, házias konyhával, gondoltam egy szomorkodós-bosszankodós estére megteszi. Elôételnek gulyást ettünk (ketten egyet), másodiknak meg elmagyarázta, hogy van egy étel, amit ô nagyon szeret, disznó lábszárcsontjára tekernek húst és úgy szolgálják fel. Csülök. Szerintem nem nagyon hitte el nekem, hogy az a hús oda nôtt. Ettünk csülköt, amibôl egy szép adagot kenyér és köret nélkül bepuszilt. Tudtam én hogy jóban leszünk.
Pénteken aztán Döme hazaröppent, én még lementem Tatabányára találkozni Adrival Lindával Tamással, este meg Mamit látogattuk meg.
Szombaton elkezdtük lerakni Zdrumókával a hajópadlót Sóskúton (egyrészt meglepôen gyorsan haladtunk, másrészt nagyon szép lesz, harmadrészt Zdrumókának sikerült tíz perc alatt lerombolni a nehéz munkával felépített technofób imidzsét). Kicsit fáradtan lerobogtunk Keszthelyre, ettünk gombástojást, és kidôltünk. Majdnem egészen két órát aludtunk, amikor lunaöcsi új éjszakai programot eszelt ki, úgy gondolta, hogy egy születésnap kevés az évben, és egy nagyonrészeg ismeretlennel rendezett magának egy gépjármûves újraszületést. Mint késôbb megtudtuk tizenhét centivel kerülte el a biztos halált az ütközéskor, egy méterrel a fát az út mellett, és szintén egy másik méterrel a szalagkorlátot. Abszolvált egy huszonhétméteres szabadugrást, szabadeséssel, no meg egy gazdasági totálkárt lunapapa autójára. Az ijedtségen túl semmi baja sem lett. Éjjel kettôtôl hajnali hatig ez volt a program, tûzoltókat néztünk, kis magyar CSI-t, volt szociotripp ladáscigányokkal, minden ami kell.
Vasárnap újra haza, Kicsibocsdexter rajtunk tesztelte legújabb finom találmányát, az iskolai amerikai menüjének jelmezes fôpróbája volt, sülthagymával, mézeshússal, sajttortával. Igencsak sikeres volt.
Hétfôn hazaindulás elôtt még gyorsan lenyestünk a sóskútí bejárati ajtóból egy pár centit, hogy a padlórakásnak semmi se állhasson útjába, és utána valódi rekordot futottunk, 8 és fél óra alatt újra itthon voltunk.
Nincs is keményebb munka mint a pihenés, ha az ember külföldre szakadt.
Update
Sokat rosszalkodtatok a kommentben, úgyhogy a blogon lévô mindenható hatalmamnál fogva visszamenôleg eltörlöm az egészet. Tessék más bejegyzésekhez okosan kommentelni, mindannyiunk közös örömére :)
A sajttorta receptje pedig emitt van:Nyújork csízkék