Pipavers

Az elôzô bejegyzésemben nagy sikert aratott a pipavers, ezen felbátorodva megkerestem a másik kedvenc pipaversemet. Ez kiváló alkalom volt arra is, hogy megtudjam ki írta, mert ezt valahogy nem sikerült megjegyeznem.

Mielôtt a vers következne íme egy kis elemzés róla, amit Kovács Sándor Iván a Magyar Irodalomtörténeti Folyóirat az IRIS fôszerkesztôje írt (teljes írás emitt):

A pipárul “olasz formára” írt “sonetto” a magyarországi szonett-próbálkozások után (van közöttük német és francia nyelvû is) az elsõ épkézláb kísérlet. Turóczi-Trostler József impozáns hátteret festett “a legvirtuózabb román forma” varázsán töprengõ Faludi sonettója mögé, a nagy európai “szonettjárványoktól” a “dohányversek”, “pipadalok” divatozásáig (egy XVII. századi pipadalt J. S. Bach muzsikája halhatatlanított). Magyar földön ezek ismeretlenek voltak, csak a tubák passziója volt ismert. Rákóczi, Mikes, Bercsényi vagy Buga Jakab közkuruc mind megszállott dohányosok. Rodostó hajnali miséi után – mint Mikes utal rá – a bujdosók a Szent Tubáknak áldoznak közös dohányzással a fejedelem fogadótermében. Kiss István velencei megfigyelése: az olasz lekukorodó még nagydolga végzése közben is tubákolgat. Hermányi Dienes szerint azzal is civilizálni kell a XVIII. századi Erdélyt, hogy a pipások nem köphetnek a földre. A pipás helyzetébe való belehelyezkedés szinte bensõséges örömû; egyszersmind a gyóntató leckéje.

Most hogy már a kellô felajzás megtörtént íme a vers:

Hiv társam, dohányos börböncém,
Te tisztitod fejemet,
Szép pipám, égõ kis kemencém,
Te enyhited mellyemet.
Füstecskéd kereng, forog, játszik,
És megvallom, vigasztal,
De alig tünik, s már nem is látszik,
Azért engem meg is csal.
Sõt nem csal, leckét ád elmémnek,
Mert így lész vége életemnek,
Élõ ember, gondold meg:
Mint a füst oszlik hirtelenül,
Ugy magad is, fontold meg,
Elcseppensz egykor véletlenül!

Faludi Ferenc (1704–1779)