Elérkezett a fûtési szezon, de a kis Totyakazánunk úgy döntött, hogy a füsött inkább orrán és száján ereszti ki, mintsem az arra kitalált füstnyíláson bocsássa ki a falu falusias hangulatát növelendô. (minden faluban ôsztôl tavaszig füstszagnak kell lennie, anélkül csak kis várossá változna, igaz a disznóröfögés már nem ilyen must-have). Jött is a kéményseprô, elvégezte a rektális tükrözést és papírgyújtogatós trükközést a kéményen, és megállapította, hogy neki a számla kiállításán kívül semmi dolga nincs a kéménnyel, ez még egy-két évig tökéletesen fog szelelni.
Tehát a kémény szelel, de a kazán nem. Hibátlan logikával feloldottam ezt az ellentmondást és a kazán illetve a kémény közti szakaszra koncentráltam. Apró baltamozdulatokkal (vajon hol lehet a kalapács?) kiszereltem a kéményt szorult helyzetébôl (örökké áldassék Marcibácsi, aki szemmel láthatóan a kéményt és a fûtésrendszert igazította inkább a kazán helyzetéhez, mintsem odébbtaszajtsa 10 cm-vel, és egész fokú szögeket hozzon létre a csövekben. Álmodni sem merek 45º 60º 90º 120º kombinációiról, hisz azt lehet kapni boltban, nincs benne kihívás). Némi fejszemunka után az alábbi látvány fogadott: