Közúti élmények Lengyelországból

Mivel már Tamás is hiányolta a bejegyzéseket -pedig ô aztán igazán nem nagy barátja a webkettônek-, gondoltam megemberelem magam, és rendesen írok. Téma van bôséggel, csak idôvel és erôvel nem vagyok eleresztve.
Ugyan még csak három havi tapasztalat van mögöttem lengyel közutakon, de többezer kilométert vezettem már közutakon, jártam a fôvárosban, mindennap vezetek egy kisvárosban. Éjjel, reggel, este, csúcsforgalomban, mindenbôl láttam már egy keveset.

Ami már elsôre feltûnik, a gépkocsipark kora: lényegesen magasabb, mint otthon, nem tudom megállapítani hogy korukhoz képest milyen állapotban vannak, de korántsem látni annyi új autót, az otthon lassan megszokott felsôkategóriából (nagyaudi, mercedes, volvo) pedig elvétve látni, újat még ritkábban.
Ami elsôre nem annyira feltûnô, azonban már a második hónapban érdekesnek tûnt, a nôi vezetôk aránya.
Még akkor is gyakori, hogy nô vezet, amikor az egész család a kocsiban ül, mintha itt nem lenne annyira fontos önmeghatározás a férfiaknál az, hogy rally és F1 pilótákhóz méri magát. Ez a visszafogottság a közlekedési kultúrán is meglátszik, természetes hogy stop táblánál, mackósajtnál megállnak, sárga lámpán elvétve mennek át, akkor is olyan a megfigyelô érzése, hogy megállni valószínûleg valóban veszélyesebb lett volna. Eddig még senkit sem láttam, aki összetéveszti a versenypályát és a közutat, senkit sem, aki meg akarta volna mutatni egy kanyarban, hogyan lehet kézifékkel fordulni. Mintha az autót közlekedési eszköznek tekintené mindenki.

Városban, dugóban besorolni gyerekjáték, csak ki kell tenni az indexet, és a második autó gázelvétellel beenged. A cipzár-elv a mindennapok természetes része, dudát, villogást a három hónap alatt nem hallottam, láttam.

Városon kívül ha valaki elôz, annak lehetôség szerint lehúzódik az elôzött, általában gázelvétellel segíti is. Mivel azt az egy utat, amit oly sokszor megjártam jól megismertem, magasabb átlagsebességgel megyek rajta már mostanában, sokszor van alkalmam elôzni, és az otthoni tapasztalataimhoz képest csak jót mondhatok. Ha rosszul mértem fel, és szûkösebb lett az elôzés, a szembejövô nem haláltmegvetô bátorsággal villog és dudál, hanem lassít és lehúzódik.

A mindennapi utam egy útszûkületen vezet át, ahol a vasút átmegy az út felett egy autó szélességûre szûkül be az út. Naponta négyszer megyek át rajta, és még egyszer sem láttam konfliktust. Valahogy természetes elôzékenységgel jut át rajta mindenki.

Hiányzik -no nekem nem- az a kivagyi macsóság, amivel szegénylegények házértékû autókból akarják kompenzálni a kompenzálnivalójukat. Otthon feltûnôen nyugodtan és defenzíven vezetek, itt egyszerûen átlagosan, és ezt szeretem. Szeretek itt közlekedni.