Most hogy Tamásék szerelik össze a régi-új gyártosoromat, sokszor látom, amint a szerelôk valamelyike kivesz egy fúrószárat a fúrógépbôl, elbattyog a szerszámkupachoz és szépen visszarakja a helyére. Elôször arra gondoltam, hogy micsoda idôveszteség ennyit járkálni.
Aztán eszembe jutott, amikor elkezdtük csinálni a házat Sóskúton. A mindenféle apró -már meglévô- szerszámom mellé vennünk kellett még egy csomó mindent, kis- és nagyflexet, nagyfúrót, csiszológépet, baltát, csavarkulcsokat, fúrószárakat. Mindent, ami csak kellhet a felújítás változatos munkáihoz. Amikor dolgoztam velük, valahogy soha semmi nem volt meg.
A vándorló ácsceruza rejtélyét azzal nyugtáztam, hogy Lunanyuszi dugdossa el elôlem, a tokmánykulcs kapott egy trónt, hogy messzirôl látszódjék, mégis az idô egy jelentôs hányada azzal telt, hogy kergettem ezt-azt. Ami a zsebemben volt, azt azért nem találtam, amit leraktam, azért nem.
A helyére visszavinni nem idôveszteség, az része a munkának. Keresgélni... na az a veszteség.
tokmánykulcs nálam ugrott - igaz kiszakadt a Hunyadi tartója, de hát ezt tudtam. tán majd meglesz, de már vettem másikat a Hunyadi árának 10-edéért. :)
VálaszTörlés