Városok, mozaikból

Szeretek eljátszani a gondolattal-érzéssel, vajon milyennek látnék egy-egy helyet, utcarészletet, teret, ha ott születtem volna, vagy legalábbis századszor, ezredszer látnám. Hasonlóképpen próbálom az általam ismert helyeket az idegen szemével nézni. Érdekes vállalkozás, és kizárólag az érzelmeken játszik, hisz a látvány ugyanaz. Próbálom a részleteket egésznek látni, másszor meg az egészet részletekként, azok összességeként.

Amikor megváltozik a táj, felújítanak, felhúznak egy házat, a hely ismerôi hamar hozzászoknak, de csak hunyorítani kell és látják maguk elôtt a régi állapotát. Nyáron is tudják, milyen télen, télen is képesek belelátni a az éles nyári napsütést. Aki egyszer látja, olyannak ôrzi meg, amilyen a megpillantás pillanatában volt, és ha el tudja képzelni a nyári fényben fürdô színes házakat téli délutánok ólmos szürkeségében, a hideget, az összehúzott kabátnyakat, a sál dörzsölô melegét már nem képzeli hozzá.

Nyögés a vége

Akarják ôk cefetül, de csak a saját részüket veszik ki belôle. A tanácsolást, a hozzáértést, a nézést, a hümmögést. Hát akkor fogjátok meg és húzzuk, hórukk. Nyöhhh. Fú, hát ez nehéznek tûnik, mi lenne ha inkább megfognátok és tolnánk? Esetleg várjunk, vagy mondjuk próbáljuk meg holnap. Mégsem tótannya ez, üljünk neki alaposan.

Hullámvölgy

avagy remélem mélypont.

Volt a mai napban pár olyan pillanat, amikor egy hajszál választott el attól, hogy felálljak, és hazamenjünk. Nem azért, mert megoldódni látszott -egy hajszálon múlva- a probléma, és végre elindulhattunk volna, éppen ellenkezôleg, amúgy alaposan jól felmondani és eltûnni. Meg voltak olyan pillanatok, amikor ugyanennyi választott el attól, hogy elbôgjem magam. 

Nehéz falat - Paolo Santarcangeli A labirintusok könyve

Van valami beteg marketing abban, amikor az elôszó írója nagyobb betûkkel van egy könyvön, mint magáé a szerzôé. Emlékeztet a "Oscar díjas színész korai filmje" szövegre, amikor a késôbb híressé vált színész pizzafutárként feltûnik 15 másodpercre. Ez kiváló marketingfogás volt, valószínûleg sosem vettem volna le a polcról Paolo Santarcangeli könyvét a labirintusokról, ha nem Umberto Eco írta volna az elôszavát. Így viszont levettem, és egy 1969-ben kiadott mûvelôdéstörténeti szakkönyvvel találkoztam, bár ezt még akkor sem tudtam. Megvettük, elolvastam, és annak ellenére nem bántam meg, hogy teljesen más volt, mint amit vártam. Ugyanis Eco elôszava azt sejtette, hogy szimbolikus labiritusokról szól, fordított labirintust ígért, és amilyen csalóka az értelmezés amikor prekoncepcióval terhelt, minden fellapozott részben látni véltem ezt a szimbolikus értelmezést.

Legendás nôk és férfiak

Álvaro Mutis legendákat ír. Legendás férfiakat teremt, kalandornôket, csavargókat. A karakterábrázolás rettentô mélységeit tárja fel, a leírásokban olyan érzelmi húrokon játszik, amik szinte már becstelenül egyértelmûvé teszik amit mondani akar.

Álvaro Mutis legendás hôsei más férfiakról és nôkrôl mesélnek. Legendákat mondanak el. Az események és az általuk kiváltott érzelmek és gondolatok nedves egyvelegét önti elénk, olyan egyszerûséggel, ami már-már arcpirító.