Van valami beteg marketing abban, amikor az elôszó írója nagyobb betûkkel van egy könyvön, mint magáé a szerzôé. Emlékeztet a "Oscar díjas színész korai filmje" szövegre, amikor a késôbb híressé vált színész pizzafutárként feltûnik 15 másodpercre. Ez kiváló marketingfogás volt, valószínûleg sosem vettem volna le a polcról Paolo Santarcangeli könyvét a labirintusokról, ha nem Umberto Eco írta volna az elôszavát. Így viszont levettem, és egy 1969-ben kiadott mûvelôdéstörténeti szakkönyvvel találkoztam, bár ezt még akkor sem tudtam. Megvettük, elolvastam, és annak ellenére nem bántam meg, hogy teljesen más volt, mint amit vártam. Ugyanis Eco elôszava azt sejtette, hogy szimbolikus labiritusokról szól, fordított labirintust ígért, és amilyen csalóka az értelmezés amikor prekoncepcióval terhelt, minden fellapozott részben látni véltem ezt a szimbolikus értelmezést.
Pedig Santarcangeli konkrétan a labirintusokról írt, kezdve -természetesen- Krétán, kontinenseken keresztül, évszázadokon át, feldolgozva a fizikai megjelenésüket, szimbolikus tartalmukat (továbbra sem ugyanaz, mintha szimbolikus labirintusokról lenne szó), és másodlagos megjelenési formáit.
Talán a legmegdöbbentôbb a mûben (a szakkönyvekhez méltó alaposságon túl), hogy 400 oldalt le lehet írni úgy a labirintusról, hogy mindvégig újat mond, és 400 oldal leírása után sem gondolja azt az író, hogy a valószínûleg-feltételezhetôen-mindenbizonnyal háromszögébôl ki kellene lépnie. Nagyon régen olvastam szakkönyvet, üdítô volt a szépirodalom bávatag önbizalma után úgy elmerülni egy témában, hogy nem kellett elválasztanom a sorok között a tényeket és feltételezéseket. Santarcangeli óvatosabban közelíti meg az értelmezéseket, mint a forrásai, semmit sem vesz készpénznek, és még a forrásai által tényként kezelt feltételezéseket is legfeljebb úgy erôsíti meg, hogy rámutat, mely más források támasztják ezt alá, és melyek nem.
A könyvet három fô részre osztotta, összeszedi a fizikai labirintusok romjait, vagy róluk szóló kortárs forrásokat, etnológiai kutatásokat idéz nem épített labirintusok jelenlétére különbözô kultúrákban. A második részben a labirintusok vallási, szimbolikus használatáról ír, a harmadik részben pedig a labirintusok szimbolikáját járja körbe. Jól látszik, hogy utóbbi a legkedvesebb számára, hogy azért érezte szükségét alaposan utánajárni a labirintusoknak, mert meg akarta írni ezt a részt, ezeket a fejezeteket.
Pár éve volt szerencsém látni egy filmet a Discovery channel gyártásában a piramisokról. A téma nagyon hasonló, de ennél élesebb kontraszt nem is lehet a téma feldolgozásában. A film készítôi égetôen vágytak arra, hogy a kevés tényanyagot feldolgozás helyett valamiféle instant megoldássá rendezzék össze. Santarcangeli nem tesz ilyet, gondosan katalogizálja a témában fellelhetô tudást, véleményeket, és olyan témákról támaszt kételyeket az olvasóban, amit középiskola óta biztos tényként szokott kezelni. Hisz Schlieman megtalálta Tróját, Evans feltárta a labirintust, mit kellene errôl még tudni? Ott az Iliász, megvan Trója, kipipálhatjuk ezt az ókori legendát, a kis színesek között pedig nap mint nap találunk újabb feltevést, hogy Odisszeüsz mit vélt szirénnek, és miként fajtalankodott tengeri tehenekkel. Instant megoldások egy tudásában biztos kornak.
Ezt a nézetet ma már kevés tudó vallja. Mégis, bármennyire kétségesnek tûnik is, jelenlegi ismereteink alapján nem utasíthatjuk el teljes bizonyossággal. Valószínû, hogy sohasem leszünk olyan meggyôzô régészeti adatok birtokában, emlyek kétséget kizáró módon megoldanák a kérdést. Nemrégiben Kerényi Károly sem érezte helyénvalónak minden további nélkül elutasítani ezt a feltételezést. Tehát mindenképpen érdemes megemlíteni, még ha sokszor hevesen támadták, és olykor még a történészek is gúnyolódtak rajtuk.
Szóhoz sem jutok, ez annyira finom, szépen megfogalmazott, kecses, elegáns tudósi credot mutat, ami miatt már meg is rendeltem egy másik könyvét. Attól az embertôl, aki így fogalmazza meg a kételyeit, érdemes olvasni.
A kiadás is megér egy komoly dícséretet, egy kis kritikával fûszerezve. Az erdeti 1969-es kiadást Karsai Lucia fordította, és Fogarasi Miklós, Lóránt István és Santarcangeli ellenôrízte. A bôséges latin idézetek java részét Lóránt István fordította. A 2009-es újrakiadást Sajó Tamás vetette össze a 2000-es olasz kiadással, de kicsit túl is ment az összevetésen. Komoly szakmai ismeretekrôl és utánajárásról tesz tanúbizonyságot a lábjegyzetekben, bibliográfiai megjegyzéseket fûz hozzá, megjegyzi ha Santarcangeli valahol félreértelmezett valamit. Az az olvasó érzése, hogy jó kezekben volt az eredeti szöveg, és a magyar kiadás nem csak fordítás, hanem valódi szakmai munka fekszik benne.
Ugyanezen a részen találtam a legnagyobb hiányosságát is a könyvnek (és talán ennél nagyobb dícséret nincs is), hiányolom az eredeti forrásmegjelölést, amit Santarcangeli használt. Üdvözlendô és kiemelkedô, ahogy a bibliográfiában utánajártak az esetleges magyar kiadásoknak, és azokat idézik ott, ahol lehetséges, viszont az eredeti források helyett csak a magyar fordításokat írták le. Nagyon fontos, hogy a magyarul hozzáférhetô munkáknál segítséget nyújt a fordító, hogy azok hozzáférhetôek, azonban nem árt ha az eredeti forrásmunkát is megkeresheti az, aki esetleg képes azt eredeti nyelven olvasni. Ugyancsak hiányolom (bár ez már igazán kukacoskodás, bevallom), a magyar mûvek fordítóit.
A kiadás kompaktságát fenntartandó a bibliográfia kizárólag fejezetekre bontva fellelhetô, ott viszont alfabetikus sorrendben, teljesen tagolatlanul vannak. Segítette volna az átláthatóságát -hamár a sortörést papírpazarlásnak tartotta a tördelô-, ha legalább valami egyértelmû szimbólumot helyeznek az írók neve elé, vagy legalább félkövéren szedik ôket.
A másik hiba azonban már egészen zavaró, a tördelô hadilábon állt a képek beszúrásával, sokszor követhetetlen, melyik képre is utal a szerzô, ritkán van ugyanazon az oldalon, mint az utalás, és a szövegbôl kihagyták az ábra számára utalást. Ugyancsak furcsa, hogy egyes képek leírásakor magukat a képeket egyáltalán nem tartalmazza a könyv. Feltételezem, hogy az eredeti 1969-es technológia korlátait láthatjuk, de egy 2009-es kiadásban ezt a plusz kutatómunkát és tördelési feladatot nem látom kivitelezhetetlennek.
Engem a téma önmagában nem sarkallt volna olvasásra, de miután kilábaltam a csalódottságból, hogy nem az általam elvárt témáról szól (Eco megérdemel egy ceruzás egyest ezért), Santarcangeli hozzáállása, a fordítás kiváló munkája, és az egész könyv szerkezete lenyûgözött. Összességében a könyvet ajánlom azoknak, akik a szövegértelmezôi munkát és a könyvön belüli kutatómunkát szellemi felüdülésként élik meg. Azok, akiket a téma érdekel valószínûleg már az 1969-es kiadást is megszerezték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése