Hullámvölgy

avagy remélem mélypont.

Volt a mai napban pár olyan pillanat, amikor egy hajszál választott el attól, hogy felálljak, és hazamenjünk. Nem azért, mert megoldódni látszott -egy hajszálon múlva- a probléma, és végre elindulhattunk volna, éppen ellenkezôleg, amúgy alaposan jól felmondani és eltûnni. Meg voltak olyan pillanatok, amikor ugyanennyi választott el attól, hogy elbôgjem magam. 

Vannak azok az álmok, amikor az ember menekül, de nem mozdul a lába, futna, de nem tud. Nahát ilyesmi itt dolgozni, csak valamifelé akarok futni nem valami elôl. Ha derékig állnék paradicsomlevesben, kicsit könnyebb lenne minden, mint itt munkát végezni. Orromig zsírosan és koszosan rohangáltam boltokba, ha fúrni akartam egy lukat, majd ugyanoda vissza, mert a fúrás megfelelô sebességének kiválasztása nem nagy varázslat, de az én soromon dolgozók mindegyike azen kevesek közül való, akiknek ebbôl az ismeretbôl nem osztottak. Akárcsak a tisztítás, a zsírzás (valóban nehéz lehet megérteni, miért kell letakarítani ha utána összekoszoljuk), a sorjátlanítás, a reszelés, a vágás, a csavarbe- és kihajtás. Az a varázslat, hogy a 24-es csavart a 24-es csavarkulcs viszi a legjobban, minden nap meglepetést okoz, (természetesen csak akkor kerül sor erre az eszközre, miután a csôfogót, a kombináltfogót és a 26-os kulcsot elvetették némi kisérletezés után). A különbség etegy összeégett, szétlapult és megkeményedett "O"-gyûrû, illetve egy új tömítés között felismerték, de problémának vélték, hogy az újnak kör keresztmetszete van, míg a réginek lapított. 

A sírjak vagy röhögjek kérdés nem merül fel bennem, a röhögés nem adekvát.

Azt, hogy "nincs", "nem tudom", "nem lehet", "az mi", "talán jövôhéten lesz", "nem tudom hol van" még sosem hallottam ennyisszer. Ahogy semmi olyan biztossággal megjósolható nem volt még az életemben, mint az, hogy ha elmegyek 5 percre, mire visszaérek, mindenki üres kézzel és üres tekintettel áldogáll. Amint meglátnak támad egy csomó ötletük, amik közül egyik sem tartalmazza azt, hogy valamelyikük megfogja az odaillô szerszámot és rendeltetésszerûen használja. Ez az opció valószínûleg az ostobák menedéke, és nekem kell felvállalni ezt a szerepet. Ellenben lelkes rajongói a résztvevô megfigyelésnek, miközben én csinálom mindenki hajlandó nézni és folyamatosan kommentálni. 

Egy percig sem akarok nemzetiségi kérdést csinálni belôle, nem lengyel sajátosság ez, valószínûleg mindenhol számtalan ilyen ember van, de én itt találkoztam velük. Kicsit attól is félek, hogy Passa hibájába esem, ô pár év után már úgy emlékezett vissza Argentínára, mintha ott technikusok nônének még a fákon is, a munkakedv pedig megállíthatatlanul buzog bennük. Nem akarom én idealizálni a csôgyári fiúkat, de amikor pihenésképp áltevékenységet folytattak, legalább az is hasznos volt. Nosztalgiám is támadt, küldtem gyorsan egy-egy sms-t mindenkinek, akinek tudtam a telefonszámát, válaszoltak, felhívtak. 

Volt amikor azt a munkát is utáltam, de most így, utólag ha másért nem, azért érdemes volt úgy végezni a munkámat, ahogy tettem, hogy este tízkor válaszoljanak egy nosztalgiázó sms-re, és felhívjanak.

Állítólag a házasságok kritikus pontja a hét éves forduló. Nem tudom az ilyen elköltözéseknek melyik a kritikus pontja, de most sokkal szívesebben lennék otthon, mint itt. De nem vagyok, nem vagyunk. Itt vagyunk, és ki tudja meddig maradunk.