Nyögés a vége

Akarják ôk cefetül, de csak a saját részüket veszik ki belôle. A tanácsolást, a hozzáértést, a nézést, a hümmögést. Hát akkor fogjátok meg és húzzuk, hórukk. Nyöhhh. Fú, hát ez nehéznek tûnik, mi lenne ha inkább megfognátok és tolnánk? Esetleg várjunk, vagy mondjuk próbáljuk meg holnap. Mégsem tótannya ez, üljünk neki alaposan.

No meg bátorítunk. Menni fog ez! Tújutunk rajta együtt, mi meglátjuk együtt ahogy túljutunk rajta, meg addig álljuk körül, míg vége nem lesz. Elvégre az eredmény a fontos, nem az út! A cél pedig szentesíti az eszközt. Például ha a cél a megoldás, az kiválóan szentesíti a nézést. Meg a hümmögést. Mert ez csapatmunka, gyorsan kiveszi mindenki a részét az eszköz szentesítésébôl, úgy hozzááll a tanácsadáshoz, mintha kettô helyett adná. Mások négy helyett hümmögnek, a hozzáértôk pedig seregnyinek érzik magukat. Már annyian dolgozunk rajta, hogy az nem lehet, hogy ennyi ész és akarat ne gyôzedelmeskedjen. Meg az erô. Meg népek veszik körül. 

A felelôsségvállalás is az erôsségünk, például ha valaki semmit sem tett, akkor minden tettéért vállalja a felelôsséget. Ha meg tett valamit, akkor megállapítja a felelôst. A következményekkel kapcsolatban pedig vállalja a részét a nézésben és hümmögésben. Kiveszi alaposan, minden szót megforga a szájában, alaposan elgondolkodik, hamar munkának híg a leve, tótanyjának mégsem. Nehéz teher a felelôsség, ki is veszi mindenki a részét belôle. A maga részét, maga helye szerint. Néz, hümmög, hozzáért, beszél róla. Nem árt látni a teljes képet, ha túl közel állna, még elveszne a részletekben, hiányozna a rálátás képessége. Elvégre csapatmunka, valakinek ezt is kell csinálni.

Csináltuk. Akartuk. Nomeg felmerült, hogy csinálhatnánk másként is, nézne ô másfélét is ugyanekkora erôvel. Hümmögne ô akár ahhoz is, hogy megpróbáljuk másként, azon is szívesen gondolkodna. Elôremutatóan felmerül az is, hogy miként kellett volna, meg hogy miért nem lehetett ez másként. Talán ha újrakezdenénk nem lenne így, de most ha újrakezdjük, akkor már sajnos így történt. 

Mégsem lehet minden tökéletes, de hát lesz valahogy, hisz úgy még nem volt, hogy ne lett volna valahogy, dehát mindennek ára van. Mos fizetjük. Együtt, ki-ki lehetôsége szerint. Ha nem így lenne, nyögés lenne a vége. A nemakarásnak. Ez az egyik olyan konyhakész bölcsesség, ami egy olyan régi világból származik, hogy az értelmét ízlelgetni is értelmetlen. Mint a sánta kutya, meg az egyenes út, meg a csillag megy az égen. Alkalmazkodunk is hozzá, szépen lassan megtesszük amire képesek vagyunk, meg is tettünk mindent. Amire képesek voltunk. Meg a saját részünk, most másokon a sor, hogy megtegyék azt, amire képesek. Kivettük a részünket a gyôzelembôl, most már csak ki kell várni, hogy eljöjjön. Elhozzátok, vagy esetleg meghozzák. Hisz mi többet tehet valaki, mint hogy a képességei és lehetôségei szerint legtöbbet akar? Akarás van, mitagadás, nemakarás nincs.

Aztán nyögés a vége. Az nyög, aki annyira akarja, hogy már nyög bele, mások meg jól körülállják, tanácsolnak, hozzáértenek, néznek, hümmögnek. Tegnap kirúgtam két hümmögôt, most talán a maradék jobban hozzáfér a munkához.