Szeretek eljátszani a gondolattal-érzéssel, vajon milyennek látnék egy-egy helyet, utcarészletet, teret, ha ott születtem volna, vagy legalábbis századszor, ezredszer látnám. Hasonlóképpen próbálom az általam ismert helyeket az idegen szemével nézni. Érdekes vállalkozás, és kizárólag az érzelmeken játszik, hisz a látvány ugyanaz. Próbálom a részleteket egésznek látni, másszor meg az egészet részletekként, azok összességeként.
Amikor megváltozik a táj, felújítanak, felhúznak egy házat, a hely ismerôi hamar hozzászoknak, de csak hunyorítani kell és látják maguk elôtt a régi állapotát. Nyáron is tudják, milyen télen, télen is képesek belelátni a az éles nyári napsütést. Aki egyszer látja, olyannak ôrzi meg, amilyen a megpillantás pillanatában volt, és ha el tudja képzelni a nyári fényben fürdô színes házakat téli délutánok ólmos szürkeségében, a hideget, az összehúzott kabátnyakat, a sál dörzsölô melegét már nem képzeli hozzá.
Séta közben körbepillantok, és pontosan felismerem az épületet, mert láttam már minden szögbôl, érdektelen, talán valamilyenszínû ház, de egy röpke pillantás elég hozzá, hogy felmérjem, hol vagyok, merre kell fordulnom. Máskor meg ikonikus épületek lepnek meg újabb arcukkal, a kerítés ismerôs, de magam sem tudom a másik irányból hogy juthattam éppen oda, ahol már jártam másfelôl. Így ismerünk meg egy várost, pillantások és séták egyirányúságából összeáll minden irány. Egyszercsak meglep, hogy az addig végtelen hosszúságúnak tûnô séták önmagukba fordulnak, egyre rövidebbek, mert már felismerjük, hogy ez ugyanaz az utca, amin szembôl jöttünk már, ugyanaz a templom, amit a másik oldaláról megcsodáltunk.
A másik irányból érkezés örömének múltával, a mozaik lassan összeáll, és triviálissá válik a város képe. Akkor kezdôdik a részletek újrafelfedezése. Amire rácsodálkoztunk elsô megpillantásakor, mintegy hozzáadva a sok érdekességhez, most helyet kap, az emlékek egymásra hajigált dobozából elôkerülnek, és jól fésülten helyet nyernek a város térképén. Már nem a nagy összeadódó benyomás részei, hanem pontos finom részletek egy képen.
Ezt a térképet gazdagítják még az érzések, az egyes részletek felfedezésekor aktuális érzelmi, hangulati állapotunk, a fagyi, amit nyaltunk közben, a meleg szendvics, sör a kézben, a zajok, az emberek, a nap, a hideg, a meleg, a társaság. Soha nem fog elválni a Nagykörút erkélytartó atlasainak élménye az iskolatáskától, és az akkori osztálytársaktól. A kapuk sarkait védô kôgolyók és görbített vasoszlopok a sodort cigarettától (rumos dohány, elején panelek vécéajtaját megszégyenítô pálmafás látkép citromsárga keretben), Miskolc gangos belsô udvarai a savanyú langyos sör illatát idézik akkor is, ha most tíz év távlatából gondolok rájuk.
Minden újabb felfedezésnél keresem a pillanatot, szeretném tudni elôre, mi lesz az élmény, mire fogok emlékezni. Figyelem minden érzékemet, figyelem magam és kíváncsi vagyok a jövôre, kiváncsi vagyok a helyre, hogy az emlékeimben milyen helyet kapnak. Minden elkészült fényképre elôre emlékezni próbálok, melyik lesz meghatározó, melyik pillanat lesz vajon maradandó. Ha kimondom a város nevét, vajon a hidegre emlékszem majd, vagy a vacsorára, a napsütésre, vagy valamelyik újranézett fénykép ugrik be?
Vannak városok, amikrôl vannak mesék, aminek legendái vannak, szokásai, történelme, nagyon is valós mesebeli figurái. Miskolci diákként a selmecbányai hagyományok színes képekként éltek bennünk, és ahogy krampampulit ittunk a panelek tövében, néha odaképzeltem magunkat a sosem látott Selmecbánya elképzelt házai tövébe. Sopronban a soproni diáktörténetek és diákdalok, a selmecbányai hagyományok, a hangulat csúcsát kerestem, és csalódtam. Furcsamód Mariborban találtam meg a Miskolcon elképzelt Selmecbánya hangulatát. Nem keresek benne logikát, így történt.
Van viszont egy város, amit tizenöt éve láttam elôször, és még sosem okozott csalódást, egy város, amihez minden élményem úgy állít össze egy újabb képet, hogy a mozaikok nem változnak, csak egymásra épülnek. Pedig láttam már nyári hôségben, Karácsonykor csontig hatoló szélben, aludtam már parkjában, hoteljében, állomásán, tévelyegtem a turistarészein, és reggeliztem lakóövezetében, káromoltam a forgalmát, és kerestük már az elszállított autónkat. A gyakran járt útvonalakon az épületek átváltozása már megtörtént, az kevesebbszer látottak és az újak is menetrendszerûen változnak. Van azonban mindezek felett valami egyedi és különleges benne, minden megfoghatón és felfedezhetôn túl, minden látványon és útirányon túl van benne valami, amit a város lakói teremtettek meg. A meg nem fogható meg nem ismerhetô város, a város múltja, a soha meg nem ismerhetô mútbéli emberek és helyzetek.
Nem legenda ez, hiányzik belôle a nagyság, a heroizmus, inkább aura, légkör. Nem hiszem, hogy Prága köveiben jobban él a múlt, mint más városokban, nem próbáltak meg skanzent csinálni a városból, nem akarnak emlékeztetni, nem szándékolt célja minden prágainak, hogy én Karácsony elôtti napokban feltétlenül Hrabalt pillantsam meg, amint összehúzza a kabátját a szél ellen, és hazasétál az Arany tigrisbôl. Nem is árasztják magukból a falak ezt, viszont minden történet, amik apró mozaikokat jelentenek, összeraknak egy másik Prágát. Egy várost, aminek a térképe ráhelyezhetô a bennem élô Prágára, és a sárga lámpák fényénél este, vagy a hóesésben, vagy éppen rekkenô nyári hôségben egy képpé áll össze. A megismert utcák és épületek közé odalátom azt, ami volt, vagy sosem volt, de valaki valamikor odalátta.
Privilégium ez, különleges viszony, ami nem adatik meg az ott lakóknak, sem az egyszeri-kétszeri látogatónak. Ehhez sokszor kellett látni, de nem állandóan. Kellôképp sokszor ahhoz, hogy ne tévesszenek meg az utcák, házak jobb- és baloldalai, de kellôképp kevésszer ahhoz, hogy ne ottlakók nevei, mesétlenített, mítosztalanított pôre emlékek legyenek róla. Pontosan tudom, hogy minden látogatás erodálja a korábbi élményt, de ad egy újabbat. Vissza nem szerezhetô, vissza nem állítható állapot minden látogatás, és minden újabb prágai történet hozzáad a teljes képhez. Vannak már mítosztalanított területek, helyek, utcák, amikbôl már kiürült az a plusz íz, mintha egy hatalmas marhasült sarkait rágnám, és helyenként már nincs benne íz, csak a rost, a pôre alkotóelem. Ha háttal a Nemzeti Múzeumnak a Václavska végén jobbra fordulnék a Nemzeti Bank és a Lôportorony felé, kilépnék Prágából, mert azt a szakaszt mítosztalanítottam már. De ha továbbmegyünk a piactérig, és ott fordulunk be jobbra, ugyanoda jutunk (el kell menni az elôtt a csodálatos dohánybolt elôtt, ami csak záróra után van ott, nappal sosem láttam a pipákat és pipadohányokat a kirakatban, csak akkor pillanthatók meg, amikor már bezárt. egy soha meg nem látogatható bolt az). Ez egy olyan város, ami szomjazza a legendákat és meséket, és én szívesen költöm hozzá a sajátjaimat.
Most Jan Neruda Prágai történeteit olvasom. Illik a prágai mozaikba, nagyon is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése