Átlagosan éppen egy éve vagyunk itt (én júliusban voltam lunanyuszi szeptemberben lesz egyéves itt), ezidô alatt volt pár kellemes sörözôs esténk, amikor Tamásék, a Medvék, vagy éppen más magyarok voltak itt. Sem lengyelekkel, sem olaszokkal nem mulattunk, vagy beszélgettünk az irodai panasz- és munkaáradaton túl. Most szerdán megváltozott kicsit, Döme születésnapját ünnepeltük meg, ami a jótékony Zubrowka körök nélkül valószínûleg ugyanabba a tipikus fél-üzleti fél-barátkozós estébe torkollott volna, mint amink már volt jópár.
Azonban az, hogy a vezetôségbe beszivárgott egy másik kelet-európai, felborította az olaszok hogyan-viselkedjünk-helyesen-ha-a-fônök-is-jelen-van unalmasságát. Pontosabban ôk unalmasak maradtak, de Döme hajlandó volt betekinteni egy kelet-európai aljasodásba. Már máskor is megfigyeltem, hogy kisérletezô, megeszi a helyi ételeket, szereti ôket, hajlandó letenni a nyugati hóditó álarcát. Fel is borítottuk a rendet, ezt lunanyuszi szépen le is írta.
Érdekesek voltak a másnapi reakciók is, sôt az talán érdekesebb is volt, mint maga a móka, a maga szokásos aljasodós hangulatával. Döme az elsôbulizós kamaszok izgalmával vegyítette a lakása alkoholszaga feletti halvány undorát. A lengyelek egyöntetûen örültek, mosolyogtak, akár ott voltak, akár nem. Valószínûleg megcsapta ôket a közös kultúra szele, a nyugatiak oldalán állóból kibukkanó keleti. Az olaszok szintén hasonlót éltek át, beleszorultak a "mi alkohol nélkül is jól tudjuk érezni magunkat" sértettségébe, ami a világ legostobább kifogása, mert alkohol nélkül mindenki jól tudja érezni magát, viszont részegnek lenni alkohol nélkül elég nehézkes, márpedig a mértéktelen italozásnak ezen túl kevés célja van.
Részegnek lenni a bulizás egyik formája, amit nem értenek. Nem értik az öntudatlanság, a romok feletti másnapos mosolygás, az aljasodás örömét. Hisz mi is pontosan tudjuk mikor kezdôdik a részegség, melyik az a feles, amit már azért iszunk, mert gátakat bont, mert részegek leszünk tôle, és minden utána következô már azért jön, hogy elmerüljünk az értelmetlen bódulatban. A harmadik és negyedik feles nem az elsô feles rokona, az már egy új világ, egy aljas buli hírnöke.
Ewelinával hárman már elértük a kritikus tömeget, eléggé nyugatiak vagyunk ahhoz, hogy ne lehessen legyinteni ránk, viszont elhoztuk magunkkal kelet-európát a nyugatiak közé. Mi ketten egy párként még nem lettünk volna elegendôek, viszont egy harmadik, aki ráadásul lány is elhozta a lehetôséget arra, hogy magunkkal rántsuk azokat, akik fogékonyak erre.
Péntek délután Ewelina felajánlotta, hogy ha van kedvünk vele és az öccsével találkozni, csak szóljunk. A találkozó olyan otthoni lett, amirôl itt álmodni sem mertünk. Egy iskolaudvarra beszökve a kosárpálya melletti padokon söröztünk. Szatyorpia, és millió sztori, amit aztán a kertjükben folytattunk, egy olyan kertben, amiben emberek igazán élnek. Otthonon kívül ilyen élményünk még nem volt, a lakások, amikben lakunk nem lakások, hanem hotelek, még akkor is ha feltöltjük ôket egy otthoni élet emlékeivel. Ez viszont egy igazi kert volt, amit emberek azért tartanak karban, hogy ott éljenek, igyanak. És beszélgettünk, nem munkáról, nem formálisan, nem ugyanazokat a témákat elôrángatva, amiket akár munkaidôben is megbeszélhettünk volna, hanem csak úgy. Az Ulysses olvashatatlanságáról, Tarantinoról, bulikról, részegedésekrôl, közös kulturális elemekrôl. Bármirôl, ami szóba került, és nevettünk sokat.
Egy kicsit megérkeztünk, haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése