Szigorúan korhatáros könyv: LeRoi Jones - A blues népe

Ez a könyv szigorúan korhatáros, aki ezt 16 évesnél idôsebben olvassa, az agyvérzés-közeli állapot borítékolható. Ez a könyv sokminden, kivéve talán azt, ami az Európa Könyvkiadó fülszövegében olvasható:

A blues népe 1963-as első megjelenése óta a téma klasszikusává vált - s azért válhatott klasszikussá, a modern zenetörténet megkerülhetetlen alapművévé, mert Jones mély társadalmi és lelki vonatkozásaival együtt meséli el a spirituálé, a blues, a jazz, a boogie-woogie, a ragtime, a dixieland, a soul, a swing, a bebop, a rhythm and blues és a rock and roll kialakulásának szövevényes történetét. ...

Újraindított Modern Könyvtár sorozatunkban az új regények mellett felújítunk régi sikereket is: olyan könyveket, amelyek ma is frissnek és elevennek hatnak, sőt az idő egyre inkább kihozza pikáns ízeiket. LeRoi Jones könyve egyértelműen ezek sorába tartozik - csemege mindazok számára, akik nemcsak hallgatni (vagy épp játszani) szeretik a jazzt, illetve az afroamerikai gyökerekből táplálkozó mai könnyűzenét, hanem kultúrtörténetére is kíváncsiak. 

Jimmy McHugh

Ez valóban egy kultúrtörténeti csemege, de korántsem azért, mert a bluesról, jazzrôl vagy a zenérôl tudhatunk meg valamit. Ez a könyv a néger nacionalizmusról, néger rasszizmusról szól. Úgy viszonyul ez a könyv a blues történetéhez, mintha a kosárlabda történetét a "White man can't jump" tematika köré rendeznénk. Pedighát -nézünk ártatlan bociszemekkel a kamerába- ez tény, leszámítva, hogy Argentína nyerte sorban az elmúlt évek olimpiáit, a NBA csupa négerbôl áll.

Ettôl még ez a könyv lehetne jó, az elsô tizenöt oldalon már rájön az olvasó, hogy itt nem a zenérôl lesz szó, hanem valamiféle koncepciót akar a szerzô ránk erôltetni, aki ezen a ponton túl továbbolvassa, az vagy tudja mit csinál, vagy a végén elszomorodik hogy miértis nem született négernek, jobban állna a kezében a hangszer is.

Ella Fitzgerald

Amitôl azonban igazán borzalmassá válik a könyv, az a megfogalmazás. Elôször is ez nem könyv, hanem négy-ötoldalas esszék egymás után ragasztása. Körülbelül négy önálló gondolatot ismétel meg az író, és nem, nem különbözô szemszögekbôl, hanem újra és újra ugyanabból a szemszögbôl, mégcsak nem is szájbarágva, csak ismételve a saját gondolatát. Mintha valami láthatatlan vitapartnerrel vitatkozna, akinek a vélt (és a szerzô által jól ismert) érveit a buta vitázók szokása szerint lehengerlô ismételgetésekkel próbálná megsemmisíteni. A blues klasszikus AAB szerkezete köszön vissza a könyvbôl is: minden egyes új ismeretre két ismétlés jut. Elsô fejezetet megismételjük kétszer, és jöhet a második, a harmadikat a biztonság kedvéért az elsôvel kezdjük, majd a második kétszer. Szinte hiányzik a lapok aljáról a gospel misék jellegzetes kórusa "Jól mondod testvér", "Mondd meg neki testvér", "Óóóó igen, így van ez".

A stílus középiskolás, mármint nem középiskolásoknak szóló, hanem egy tehetséges gimnazista dolgozatait összefûzô könyv, ráadásul a gimnzaistánk a tárgybeli ismereteit tehetséges írással akarta leplezni. Egy zenetörténeti könyvtôl elvárnám, hogy olyan zenészeket említsen meg, akik méltatlanul ismeretlenek, hogy  stílusjegyekre hívja fel a figyelmet, amit az egyszerû zenekedvelô talán nem ismer, vagy nem tudatosította a létüket. Ehelyett megismerjük az untig ismert, agyonjátszott 20-30 néger zenészt és megtudjuk, hogy az agyonjátszott 20-30 fehér zenész nem tud játszani. Márpedig azért nem, mert nem néger. White man can't sing, play, enjoy blues. 

Wynton Marsalis

Álljon itt felsorolásszerûen pár tény, amit megtudtam a könyvbôl: White man can't sing, play, enjoy blues. Az autodidakta néger zenészek azért játszanak jobban a hangszeren, mert nem rontotta el ôket az európai zene. A négerek azért játszanak jobban minden hangszeren, mert négerek. A négerek azért éneklik jobban a bluest, mert vannak Afrikai hagyományaik. A négereknek azért nincsenek Afrikai hagyományai, mert amerikai négerek  A négerek azért jobb zenészek, mert négerek. A négerek rabszolgák voltak. A fehérek rabszolgatartók. 

Azt hiszem megvan a minta... Az esetlegesen felmerülô ellentmondásokat a rabszolgasors ismételgetése oldja fel. 

Vince Guaraldi

Fenntartom a lehetôségét, hogy én fehérként nem tudom megítélni a zenészeket, hiszen ez annyira néger zene, hogy fehérként még csak nem is érthetem, élvezni csupán azt a kis részét tudom, amit egyáltalán fehérként lehet. Valóban sosem voltam néger, és nem is igen akartam az lenni, bár ha akartam volna, azon is nehéz lenne segíteni. Azt is elismerem, hogy Elvis azért lett annyira érdekes, mert négerhangú fehér volt, néger zenét csinált, és eladható volt, mert fehér. Lehetséges hát, hogy nekem fehérként (mivel süket vagyok a zene egy részére) ugyanúgy élvezhetô egy fehér zenész blues- és jazzjátéka, mint egy négeré. 

Duke Ellington

Noha nem akarok vitába szállni a kedves szerzôvel, a cikkben elrejtettem pár oda nem illô képet. John McHugh korának egyik legtermékenyebb zeneszerzôje, Duke Ellington, Ella Fitzgerald, Bing Crosby, Dinah Washington, Bill “Bojangles” Robinson, Aretha Franklin is énekelte, játszotta a számait (sok fehérrel egyetemben, merthogy a korántsem teljes lista csak négereket tartalmaz). Vince Guaraldi szerzeményeit többen feldolgozták, de az én személyes kedvencem Wynton Marsalis. Fehérek szereznek jazz-t négereknek?
Pfúj!

Íme Vince Guaraldi egyik szerzeménye Wynton Marsalis és Ellis Marsalis elôadásában Kedves néger olvasóim, hát olyan szörnyû ez?

Ez a könyv valóban klasszikus lehet, ha máskor nem, amikor Malcolm X-rôl és Martin Luther Kingrôl tanultunk gimnáziumban, ezzel a kis zenei aláfestéssel talán érdekesebb megtanulni, hogy a néger nacionalista mozgalmak milyen elképzelésekkel operáltak. Zenetörténeti szempontból is csupán ezzel az ismerettel gazdagodunk. Értem és megértem, hogy a hatvanas években az Európa miért adta ki, megmutatja, hogy a rabszolgatartó gonosz kapitalista világ mit mûvelt szegény zseniális muzikális kultúrával rendelkezô négerekkel, hogyan váltak a szegény afrikai szabadok az imperializmus féktelen haszonlesése során zenészekké, és hogyan akarta az elnyomó kapitalizmus az utolsó eszközüket, a zenét is ellopni tôlük. Azonban azt, hogy 2007-ben miért adták ki újra, és miért zenetörténeti klasszikusként, azt nem értem. Szerencsénkre Lenin nem írt a jazzrôl, különben azt is kiadnák újra.

LeRoi Jones, aki késôbb Amir Baraka lett, életútja kicsit megmagyaráz mindent, csak azt nem, miért zenetörténeti klasszikusként adták ki a könyvet. Figyelem, spoiler: nem az.