Nyaralni voltunk a Balti-államokbanországokban. Nagyon sok élményt szereztünk, és jó szokásunkhoz méltón nem csak látnivalóból, de benyomásból és apróságokból. Most az apróságokról írok, a szépségeket meghagyom Kisnyuszinak.
Még Gyôrön áthaladva hirtelen nyomást éreztünk, hogy beszerezzünk kedvenc bédekkerünkbôl egy Balti-országos példányt, mert bédekker nélkül utazni óhatatlanul végeláthatatlan kávézásokba és múzeumlátogatásokba torkollik, ami utána itthoni "jé ezt nem láttuk"-ba torkollik. Az utazás röpke órái alatt Kisnyuszi felolvasást tartott az országok történelmérôl, kultúráról és bármirôl ami megragadta a figyelmét. Megtudtuk, hogy a litvánok és a lettek természetszeretô népek, amit igazából nehéz hova tenni, ha szeretik hát szeretik, ki nem szereti.
Az út mellett árusított erdei gombászok és bogyószedôk termékeit már megszoktuk Lengyelországban is (ahol szintén természetszeretôk a népek, de ez ki is merül gombászásban és erdei barbecueban), itt is nagyon sokat láttunk belôlük, minden út mellett árultak gombát (pici, tölcséres és sárga), és befôttesüvegben bogyókat.
Elsô nap, még Vilnius felé valahol Dél-Litvániában kicsit elálmosodva megálltunk egy útszéli pihenôben, a szokásos kis pihenôk egyike volt, betoncsík, egy szemetessel középen, egy mackósajt a kihajtáshoz. Hogy járjunk egyet, bementünk az erdôbe, és találtunk egy tavat.
"A tó visszatükrözte az erdő fáinak lombos koronáit, a hegycsúcsok pedig hosszú árnyékot vetettek a víztükörre. De ez a víz nem volt se kék, se zöld, s korántsem sötét árnyalatú - inkább ezüstszürke színben csillogott. A legkisebb szellő sem fodrozta a tó tükrét. Az ember azt hitte, higannyal töltött medence terül el a szeme előtt." Legalábbis majdnem, merthogy a hegycsúcsok a földrajzi adottságok híján nem voltak ott, nekem mégis Karl May ezen leírása jutott eszembe az Ezüst-tóról.
Nagyon megkapó volt a tó maga is, nomeg a fürdeni tilos táblák hiánya is, talán ez a természetszeretet egyik megnyilvánulása: mindenki használhatja kedvére.
Az egyik hozzáférhetô partszakaszon egy magányos férfi napozott, a másikon egy család fürdôzött csecsemôvel, és ahogy továbbmentünk egy kialudt tábortûz mellett találtunk magunknak is egy kis darab partot, ahonnan be lehetett menni a vízbe.
Aztán feltûnt, hogy szinte minden tó, folyó, tenger mellett vannak pihenôk, és azokat használják is. A folyók, tavak mellett mindig találtunk fürdôzôket, viszont a látszólagos népszerûségükhöz képest kevés szemetetet. Véletlenül alakult így, de mindháromból kivettük a részünket: megálltunk a megénekelt tó mellett, egy folyó mellett és egyszer a tengerparton is.
A legmegkapóbb a litvánok és a természet viszonyában egy temetô volt. Véletlenül megláttam az út mellett az erdôben egy temetôt, mivel kicsivel elôtte találtunk véletlenül egy tömegmészárlás helyszínt is, gondoltam ez most már mindig így lesz, visszafordultunk hogy megnézzük. De ez nem történelmi emlékhely volt, csak egy hétköznapi temetô, a fák közt, az erdôben. A litván hagyomány szerint a halottak lelkei fákba költöznek, a katonák pedig egyenesen fákká is válnak. Nos ebben a temetôben (és mindegyikben, amit út közben láttunk) bôven volt hely a lelkeknek hova költözni. Ez a szokás nagyon szép temetôket eredményez, zabolázatlanabb, mint az otthoniak, mégis emberibbek, már ha ez értelmezhetô egy temetôvel kapcsolatban.
De a múzeumlátogatásról a dánok tehetnek.
VálaszTörlés