Rohanós hét

Vasárnap, augusztus 31-én Nyuszi kiköltözött Kaliszba, összesen 2 napot voltunk ott együtt, aztán megkezdôdött az eddigi legrohangászósabb hetem. Elsején reggel ment a repülôm Varsóból, ahhoz hajnali négykor kellett indulni, hogy elérjem. Délután fél kettôre megérkeztem Stuttgartba, és az egész délutánt városnézéssel és szundikálással töltöttem. Noha minden logika ellenére a kistáskámba bepakoltam a fényképezôgépem nem volt érdemes fényképezni.
Stuttgart olyan, mint egy fedetlen bevásárlóközpont, bolt bolt hátán, csupa kirakat minden, ha az amerikai pszichót valaki meg akarná rajzolni, felesleges bíbelôdni vele, elég készíteni egy panorámafotót Stuttgartban.
A hotel, amit választottam pontosan annyit ért, mint a diszkont ára. A swiss lapján 90 euróért hirdették, de a bookings.com-on 45 euró volt csak. Ennyit megért, de kilencvenet nemigen. Felmerült, hogy a díszes neve -Astoria- ellenére valójában garniszálló.

Döme mániája, hogy együnk mindenhol helyit, amit csak pártolni tudok, különösen, ha a helyi evése nem a budapesti kínálathoz hasonlító Matthias pinze, Alabaardosch, goulash-fishermansoup jellegû, hanem olyan, ahol a helyiek esznek hétköznapi ételeket. Sikerült kifognunk egy ilyet, helyi sörözô, szinte mindenki 30 körüli, akik sörözni ugrottak be, és hozzá rágcsáltak tájjellegû izéket. Kimondottan finom volt a sör, és a kétszemélyes tál is, amit rendeltünk.

Másnap reggel kitaxiztunk, (annak ellenére, hogy a S-bahn 3 euróért kivitt volna minket ugyanannyi idô alatt, Döme nagy sajnálatára nem tudta ezt, és már elôzô este találkozásunk elôtt odarendelte a taxist másnapra), és kis késéssel megtaláltuk a volt fônökeimet.

Annak ellenére, hogy napokkal elôre összeszorult a gyomrom, amikor rágondoltam, az exfônökeim nagyon normálisan viselkedtek, kedvesek voltak, dícsértek engem Dömének, és még a tárgyalás is sikeres volt. Már amennyiben egy korábban küldött és el sem olvasott, de azért visszautasított ajánlat kvázi felolvasása sikeresnek tekinthetô. Node ne legyünk telhetetlenek, 3db A4-es oldal elolvasása sok lehet egy nagggyon elfoglalt menegernek.

Mire visszaértünk Lengyelországba már kialakult a következô napjaim programja. Egy szerencsétlenül elküldött email, amit az a kliensünk is megkapott, akit egy picit ostoroztam benne, nem hagyott más lehetôséget, mint hogy azonnal meglátogassam. Éjfélre értünk Kaliszba, háromnegyed háromkor meg már nyuszistul kocsiban ültem, hogy kelet-magyarországra robogjak. Mamamackó kinyomtatta nekem azokat a papírokat, amiket vinnem kellett, végrehajtottunk egy túszcserét (Nyuszit Mamamackónak, papírokat nekem), és alig húszperces késéssel érkeztem meg 1100 kilométerrel az indulási helyünktôl, tizenegy és fél óra alatt. Eddig nagyon büszke voltam rá, hogy Csacsit szinte sosem pörgetem 3000 fordulat fölé, nos most sikerült az M3-ason végig 4000-en pörgetni.

Délután vissza Pestre, másnap reggel pedig újra Kelet-Magyarország, csak most kicsit közelebb, alig 100 km Pesttôl. Az egész hihetetlen alvásmentes pörgést Isuéknál kezdtem kiheverni. Isu szabadságon volt, kaptam finom ebédet, beszélgettünk egy nagyot vele és Emenével. Aztán felébredt Lucus és készültek közös fotók róla, velem.

Fél szombatot átdolgoztam utána, hogy összefoglaljam mit végeztem a vevônknél, mirôl beszéltünk, merre kell tovább haladnunk, és ezzel véget is ért a hatnapos hét. Már csak vissza kell jutni Kaliszba, hogy hétfôn elkezdôdjék az újabb munkahét.

Hiába hangzik ez szörnyen rohangászósan, egyelôre élvezem, Nyuszinak is tetszik. Szeretem a munkámat minden fáradsággal együtt, és ezzel valószínûleg elég kis klubot alkotnánk a föld hatmilliárd lakójából.