Újratervezés

Nem megy ez, itt nem rám van szükség, és viszont, nekem sem erre van szükségem. Itt a tudásom egytizedét sem használom, amire viszont itt szükség lenne, annak az egytizedét sem tudom. Nem vagyok lakatos, pedig arra a tudásra itt nagy szükség lenne, de sem vezetni, sem tervezni, sem javítani nem kell itt.

Úgyhogy szeptember végén felmondtam, november elején pedig kezdek Milánóban egy másik cégnél, egy nigériai olajfinomító karbantartási projektjének vezetését.

Kétség kívül Olaszország kellemesebb, jobban nekem való hely, a nyelvet is beszélem, Nigéria csábítóan idegen, az olajipar pedig nagyon jó karrierirány.

Meglátjuk mit tartogat az új helyzet. Addig is még egy hónap Belgium!

Nehezen indul

... avagy inkább zötyögősen: mivel Golem lerobbant a kifelé úton, egy héttel később kezdtem, a javítás a már amúgy is romokban heverő gazdálkodásunkat komoly összeggel visszavetette, ahogy az egy hiányzó hét sem lesz jó szeptemberben. Itt az eredeti megállapodás részét képező lakás még nincs meg, a munka is sokkal kevesebb, mint a beígért, ezért 4 fő helyett 1 fővel kezdünk a jövő héten, és én is beállok a műhelybe, mert 1 főt vezetni nevetséges, tervező munka pedig most nincs.

Nyuszival is felborítottuk az eredetileg tervezett ütemtervet, dehogy várjuk ki februárt az ideköltözéssel! Macifület nagyon megviseli az elszakadás, Nyuszit nagyon megviseli zaklatott Macifül, és hát nekünk felnőtteknek sem jó.

Mindeközben -ugye saját ház még sehol- én egy munkásszállóként funkcionáló villában lakom 5 lakatossal, ami komolyan megtépázza a szabadidőm eltöltésének szabadságát és a privát szférám is egy szobára szorult, amit valószínűleg szokni kellene, de nem akarom.

Meg persze haladunk is, jövő héten megkapom a Solidworks licenszet, úgyhogy 5 év Inventor használat után lesz alkalmam megtanulni egy új szoftvert, de gépet még nem kapok, úgyhogy vettem a saját gépembe egy winchestert, arra fogom telepíteni a céges Windowst és a Solidworksöt, aztán hátha gépem is lesz.
A kenyéradóm láthatólag (vagy látszólag) meg van elégedve az eddigi munkámmal, elkezdtem felfedezni a környéket, már tudom hol van lengyel bolt, olcsó bolt, drága bolt.

Összességében nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a megfelelő helyen vagyok, a megfelelő pozícióban, de legalább fizető (jól fizető) munkám van, és a terveknek megfelelő földrajzi helyen.

Elkezdtem uszodába járni, bár az uszodáról alkotott belga elképzelés számomra furcsa, a medence egyik harmada uszoda, a másik strand, a harmadik vízi iskola, és ezek a harmadok nincsenek kőbe vésve, úgyhogy könnyen a nyakadba ugorhat egy gyerek, miközben azt hiszed ez a hossz igazán jól fog sikerülni. Cserében üdítő, hogy az úszómester nem rendőr, amíg valami nem valóban veszélyes, nem lép közbe.

Ma eljöttem Brüsszelbe, a hétvégi jegy féláron van, így a másfél órás vonatút (oda-vissza három óra) összesen 15 euróba került. Úgyhogy megnéztem a szépművészeti múzeumot, sétáltam egy nagyot Brüsszelben, és egyedül voltam, ami egy igazán értékes és egyedi élmény.
A cappuccino helyenként olyan, mint a mezőkövesdi Restiben: mokka tejjel és tejszínhabbal, miközben az árából egy hónapig minden nap lehetne ilyet inni a mezőkövesdi Restiben.

Kínai kézimunka

Az első bolygó

Egy európai hajtómű egynegyedéért egyedileg, kézzel készített művészi alkotást kaptunk. Nem hiába vásárolták meg a RollsRoyce-ot.

Minden rendben

Röviden, most senkinek nem lennék a helyében, minden rendben van.

Viszlát, és kösz a halakat!

605 nap, egész pontosan ennyit töltöttem el itt, Lengyelországban, ennél a cégnél. Mármint alkalmazásban, merthogy nem számolom hány napot voltam úton, otthon, emitt és amott, de 2009 július 1-e óta ennyi nap telt el. Most pedig ez a számláló nem számlál tovább, ma leállítom, és vége. Vége Lengyelországnak. (Kedves ittmaradók és lengyelek, ne féljetek, igazából Lengyelország marad ott, ahol van, tele lengyelekkel és mindenekkel, ahogy azt megszoktátok, engem megszokni meg úgyis kevés volt ez a 605 nap. Ha esetleg mégis lebegnének hatalmas sárga ûrhajók Lnegyelország felett, amik most eldózerolják... csak véletlen egybeesés)

A millió apró ok és indok, a szépen lassan összeálló döntés és az utolsó csepp most nem annyira érdekesek. Minden momentumnak megvan a maga története, eleinte még panaszkodtam itt is, aztán egyes dolgokba belefásultam, másokat meg nem bírtam megszokni. Egyszercsak elég lett, és éppen úgy, és olyankor, amikor máshol meg pontosan egy olyan formájú luk támadt, amit velem be lehet pótolni. 

Ne tessék itt valami hiperreális, agyonfontolt döntésre gondolni, amit minden észérvvel szemben meg tudok védeni utolsó vérig. Kellenek néha olyan döntések, hogy "ez nekem nem jó", és ezt nehéz bármivel megfellebbezni. Hát ez nekem nem volt jó, ez pedig minden apró indokával és okával együtt is, még ha egyenként meggondolandó is lehetne, így, egyben ez már sok volt. Most pedig valami olyan jön, amirôl már régóta tudom, hogy jó lenne, de meg kellett érnie ennek a gyümölcsnek is. (további hasonló gondolatok: http://instantcoelho.com/) 

Szóval vége, de meg nem bántam egyetlen percét sem. Így volt ez jó. Ennyi, nem több.

Nyögés a vége

Akarják ôk cefetül, de csak a saját részüket veszik ki belôle. A tanácsolást, a hozzáértést, a nézést, a hümmögést. Hát akkor fogjátok meg és húzzuk, hórukk. Nyöhhh. Fú, hát ez nehéznek tûnik, mi lenne ha inkább megfognátok és tolnánk? Esetleg várjunk, vagy mondjuk próbáljuk meg holnap. Mégsem tótannya ez, üljünk neki alaposan.

Hullámvölgy

avagy remélem mélypont.

Volt a mai napban pár olyan pillanat, amikor egy hajszál választott el attól, hogy felálljak, és hazamenjünk. Nem azért, mert megoldódni látszott -egy hajszálon múlva- a probléma, és végre elindulhattunk volna, éppen ellenkezôleg, amúgy alaposan jól felmondani és eltûnni. Meg voltak olyan pillanatok, amikor ugyanennyi választott el attól, hogy elbôgjem magam. 

Reconquista

Mór itt egy darab nem volt, csak munka. Teljesen elfoglalta az életem, ha véletlen nem voltam bent, vagy visszajárt a fejem, vagy azt számoltam, mi mindent nem tettem meg. A hétvégék arról szóltak, miképp is lehet a szombaton még beugrom és a holnap már menni kell közé besûríteni egy kis életet. Pedig Földiákostól jól megtanultam, hogy az élet nem áll meg attól, hogy nem éljük, csak kimaradunk belôle. Csütörtökön viszont egycsapásra megváltozott sok minden.

Anya csak egy van.

Nem láttad azt a nyolcas anyát?
Anya csak egy van.

Keresgélés

Most hogy Tamásék szerelik össze a régi-új gyártosoromat, sokszor látom, amint a szerelôk valamelyike kivesz egy fúrószárat a fúrógépbôl, elbattyog a szerszámkupachoz és szépen visszarakja a helyére. Elôször arra gondoltam, hogy micsoda idôveszteség ennyit járkálni.

Egy hosszú hét

Amikor elindultunk haza még nem tudtuk meddig maradunk. Számomra túlzott optimizmusnak tûnt az, hogy a hónapok óta húzódó üzletet pont azon a héten sikerülne megkötni, amelyiket kínjukban kijelöltek volt fônökeim. Aki már látott rámenôs olaszt (bôrkabát és széles mosoly nélkül kell elképzelni, elvégre nem ágyba akarta csábítani a németeket) az el tudja képzelni Döme mi mindent meg nem tett azért, hogy az a két teszetosza párosujjú végre aláírja a papírokat. Én a puszta jelenlétemmel gyakoroltam nyomást, elmentem a volt munkahelyemre, és kérdeztem. Aztán üldögéltem a recepción, beszélgettem volt kollégákkal, üldögéltem, és ha németet láttam kérdeztem. Hétfôn is, kedden is. Aztán egyszercsak csodák csodája aláírták a szerzôdést, és onnantól minden olajozottabban ment.

Pipavers

Az elôzô bejegyzésemben nagy sikert aratott a pipavers, ezen felbátorodva megkerestem a másik kedvenc pipaversemet. Ez kiváló alkalom volt arra is, hogy megtudjam ki írta, mert ezt valahogy nem sikerült megjegyeznem.

Mielôtt a vers következne íme egy kis elemzés róla, amit Kovács Sándor Iván a Magyar Irodalomtörténeti Folyóirat az IRIS fôszerkesztôje írt (teljes írás emitt):

A pipárul “olasz formára” írt “sonetto” a magyarországi szonett-próbálkozások után (van közöttük német és francia nyelvû is) az elsõ épkézláb kísérlet. Turóczi-Trostler József impozáns hátteret festett “a legvirtuózabb román forma” varázsán töprengõ Faludi sonettója mögé, a nagy európai “szonettjárványoktól” a “dohányversek”, “pipadalok” divatozásáig (egy XVII. századi pipadalt J. S. Bach muzsikája halhatatlanított). Magyar földön ezek ismeretlenek voltak, csak a tubák passziója volt ismert. Rákóczi, Mikes, Bercsényi vagy Buga Jakab közkuruc mind megszállott dohányosok. Rodostó hajnali miséi után – mint Mikes utal rá – a bujdosók a Szent Tubáknak áldoznak közös dohányzással a fejedelem fogadótermében. Kiss István velencei megfigyelése: az olasz lekukorodó még nagydolga végzése közben is tubákolgat. Hermányi Dienes szerint azzal is civilizálni kell a XVIII. századi Erdélyt, hogy a pipások nem köphetnek a földre. A pipás helyzetébe való belehelyezkedés szinte bensõséges örömû; egyszersmind a gyóntató leckéje.

Most hogy már a kellô felajzás megtörtént íme a vers:

Pipa

Újra saját irodám van, amiben egyedül vagyok. Csukható ajtóval, nyitható ablakkal, ráadásul egy gyors körkérdés után kiderült, hogy a kollégáimat nem zavarja a pipafüst.

Újra pipázom hát, és nagyon örülök neki. Az irodai dohányzásnak, a pipának, az illatnak, mindennek. Ennek örömére megkerestem kedvenc pipásversemet.

A pihenés fáradalmai

Megünnepeltük Fabio születésnapját, aki most már büszke tulajdonosa Vincenzonak a plüsstehénnek (A new friend! kiáltott fel, amikor odaadtuk, majd megbeszéltük hogy a tehén lány), majd elindultunk haza hétfô este. Hazaérkeztünk kedden reggel, egész éjszakai autókázás után (bevallom egy órát szunytam az egyik szlovák parkolóban). Megállapítottuk, hogy ha levonjuk az egy órás alvást nomeg azt a húszperces kitérôt, amit a sûrû ködben, sûrû káromkodások közepette tettünk az olomouci lehajtó eltévesztése után, nos ha ez a másfél óra nem lett volna benne, akkor szupergyorsan hazaértünk volna.

Orosz hússaláta

"Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta."

Mindenféle munkaokokból kifolyólag tegnapelôtt egy luxemburgi, egy német, egy görög, és négy olasz társaságában vacsoráztam Lengyelországban egy olasz étteremben. Ketten argentín steaket ettünk, én török kávét kértem a desszert mellé. Angolul beszéltünk.

CAD alternatívák

A cégnél felmerült a szükség egy CAD programra, mégsem lehet, hogy rajzolnunk kell, és ne legyen egyetlen legális CAD a cégnél. Miután a fônöki beleegyezést megkaptam elmentem az Autodesk AutoCad oldalára, kerestem egy resellert, és több helyen is azzal találkoztam, hogy 4-5000 dollár egyetlen licenc ára. Mivel azonban korábbi világuralmi tervérôl letett a cég, és mégsem alkotjuk meg újra sem az Apollokat, sem a Macskafogót, valami értelmesebb és olcsóbb alternatíva után néztem.

Mindenképp olyan kell, ami tud dwg-t olvasni és írni, tud pdf-be exportálni, beszél angolul, nem kell neki folyékony nitrogén hûtésû szuperszámítógép, és olcsó.
Ezekkel a szempontokkal vágtam neki a netnek, és nem meglepô módon találtam is pár ilyet:

Harmadik hónap

Július 2-án kezdtem dolgozni itt Kaliszban, pénteken volt éppen három hónapja. Annak ellenére, hogy eredetileg csövet gyártani jöttem mindent csináltam már, kaptam saját vevôket, akiknek az ügyes-bajos dolgaikkal foglalkozom. Annyi táblázatot gyártottam, amennyit hat hónap alatt nem amikor éppen controllerként dolgoztam még otthon, de az a tény, hogy ezeket elolvassa a fônököm, hogy érdemben szól hozzájuk, hogy javít rajtuk a jobb érthetôség és pontosabb tartalom kedvéért sokkal értelmesebbé teszi még azokat azokat az órákat is, amiket elvetélt ötletek táblázatba foglalásával töltöttem.

Már nem tudok a németekre haragudni, magam mögött hagytam az egészet, számomra elmúlt, és amikor régi kollégákkal beszélek sem tudom felidézni azt a haragot, csalódottságot amire már csak szavakban emlékszem. Sôt ha nagyon hurráoptimizmussal akarok visszatekinteni, sosem szántam volna rá magam arra, hogy itt dolgozzam, ha nem teszik olyan rosszá az ottani munkakörülményeket.

Magyar látogatók

Valójában a céget látogatták meg, de magyarok voltak itt, együtt vacsoráztunk, sétáltunk egyet. Emlékszem még, hogy Kubában micsoda öröm volt magyar szót hallani, mindenki meglátogatta azt, aki látogatóba jött, ha hivatalos volt, mindenkinél vendégeskedett egyet-egyet. Nagy öröm volt új arcot látni, túl a megszokott huszonvalahányon, apró híreket, amik nem voltak a két-három hetente esetleg érkezô levelekben. Az emberek a távolban próbálják összekötögetni azt a millió apró kis szálat, amit a távolság erodál, a kommunikáció hiányából fakadóan pedig azt sem tudják, van -e még mit kötögetni. Itt más volt...

Két hónap két hét és egy ebédszünet

Eltelt az elsô két hónap, az a kettô, amire visszatekintve úgy érzem, végig autóban és hotelben töltöttem. Pedig igazságtalan lenne ez, hétvégeken és egy teljes hetet otthon voltam, megjártam Törökországot. Repültem, autóztam, utaztam, aludtam, dolgoztam, mozogtam.
Ilyen gyorsan még nem telt el két hónap, mégis összességében annyi minden történt velem, mint az elsô fél évben összesen.

Szeretem az új életemet, noha nem tudom megszokni, olyan mintha valaki más életét élném. Reggel nem autózom órákat, 5 perc alatt bent vagyok, délben hazaugrom Nyuszihoz ebédszünetet tartani, este hétkor már indulok haza, és negyed nyolcra otthon is vagyok. Mint valami sorozatszereplô; és bármennyire rémálomnak tûnik ez, valójában hihetetlen nyugalmat áraszt. Az itteni munkanapok legalábbis, amikor viszont valahol máshol kell lenni, akkor repülni, ugrani, futni kell oda.

Egyszerre lett gyorsabban pörgôs, és nyugodtabb az életem. A korszellem azt diktálja mintha ezek kizárnák egymást, de most úgy tûnik nem. Ha csak 12 órám van egy 1100 kilométeres autóútra, ha megcsináltam, utána már senki sem hív, hogy hol vagyok. A munkámat kell elvégezni, de nem valamiféle rabigában, csak eredményében.

Mióta itt van nyuszi, az elôzô volt az elsô normális hetünk, öt napot töltöttünk itt, meg egy hétvégét, most meg egy másik majdnem teljes hetet. A két és fél hónap alatt levezetett harmincezer kilométer után a hazautazás majd' tíz órája elvesztette a kalandértékét, és inkább nyûgnek érzem. Különösen a praktikus éjszakai üzemmódban, amit amúgy szeretek, de igencsak ingerszegény. Nem bánom, hogy a most következô hétvége után október végéig nem megyünk haza, jól fog esni egy folyamatos hónap itt. Az elsô folyamatos hónap.

Összességében jól telt ez a két és fél hónap, jól érzem magam a bôrömben. Ma bekötötték a telefont otthonra, remélem hamarosan lesz internetünk otthon, ami igencsak hiányzik nyuszinak most.

Rohanós hét

Vasárnap, augusztus 31-én Nyuszi kiköltözött Kaliszba, összesen 2 napot voltunk ott együtt, aztán megkezdôdött az eddigi legrohangászósabb hetem. Elsején reggel ment a repülôm Varsóból, ahhoz hajnali négykor kellett indulni, hogy elérjem. Délután fél kettôre megérkeztem Stuttgartba, és az egész délutánt városnézéssel és szundikálással töltöttem. Noha minden logika ellenére a kistáskámba bepakoltam a fényképezôgépem nem volt érdemes fényképezni.
Stuttgart olyan, mint egy fedetlen bevásárlóközpont, bolt bolt hátán, csupa kirakat minden, ha az amerikai pszichót valaki meg akarná rajzolni, felesleges bíbelôdni vele, elég készíteni egy panorámafotót Stuttgartban.
A hotel, amit választottam pontosan annyit ért, mint a diszkont ára. A swiss lapján 90 euróért hirdették, de a bookings.com-on 45 euró volt csak. Ennyit megért, de kilencvenet nemigen. Felmerült, hogy a díszes neve -Astoria- ellenére valójában garniszálló.

Döme mániája, hogy együnk mindenhol helyit, amit csak pártolni tudok, különösen, ha a helyi evése nem a budapesti kínálathoz hasonlító Matthias pinze, Alabaardosch, goulash-fishermansoup jellegû, hanem olyan, ahol a helyiek esznek hétköznapi ételeket. Sikerült kifognunk egy ilyet, helyi sörözô, szinte mindenki 30 körüli, akik sörözni ugrottak be, és hozzá rágcsáltak tájjellegû izéket. Kimondottan finom volt a sör, és a kétszemélyes tál is, amit rendeltünk.

Másnap reggel kitaxiztunk, (annak ellenére, hogy a S-bahn 3 euróért kivitt volna minket ugyanannyi idô alatt, Döme nagy sajnálatára nem tudta ezt, és már elôzô este találkozásunk elôtt odarendelte a taxist másnapra), és kis késéssel megtaláltuk a volt fônökeimet.

Annak ellenére, hogy napokkal elôre összeszorult a gyomrom, amikor rágondoltam, az exfônökeim nagyon normálisan viselkedtek, kedvesek voltak, dícsértek engem Dömének, és még a tárgyalás is sikeres volt. Már amennyiben egy korábban küldött és el sem olvasott, de azért visszautasított ajánlat kvázi felolvasása sikeresnek tekinthetô. Node ne legyünk telhetetlenek, 3db A4-es oldal elolvasása sok lehet egy nagggyon elfoglalt menegernek.

Mire visszaértünk Lengyelországba már kialakult a következô napjaim programja. Egy szerencsétlenül elküldött email, amit az a kliensünk is megkapott, akit egy picit ostoroztam benne, nem hagyott más lehetôséget, mint hogy azonnal meglátogassam. Éjfélre értünk Kaliszba, háromnegyed háromkor meg már nyuszistul kocsiban ültem, hogy kelet-magyarországra robogjak. Mamamackó kinyomtatta nekem azokat a papírokat, amiket vinnem kellett, végrehajtottunk egy túszcserét (Nyuszit Mamamackónak, papírokat nekem), és alig húszperces késéssel érkeztem meg 1100 kilométerrel az indulási helyünktôl, tizenegy és fél óra alatt. Eddig nagyon büszke voltam rá, hogy Csacsit szinte sosem pörgetem 3000 fordulat fölé, nos most sikerült az M3-ason végig 4000-en pörgetni.

Délután vissza Pestre, másnap reggel pedig újra Kelet-Magyarország, csak most kicsit közelebb, alig 100 km Pesttôl. Az egész hihetetlen alvásmentes pörgést Isuéknál kezdtem kiheverni. Isu szabadságon volt, kaptam finom ebédet, beszélgettünk egy nagyot vele és Emenével. Aztán felébredt Lucus és készültek közös fotók róla, velem.

Fél szombatot átdolgoztam utána, hogy összefoglaljam mit végeztem a vevônknél, mirôl beszéltünk, merre kell tovább haladnunk, és ezzel véget is ért a hatnapos hét. Már csak vissza kell jutni Kaliszba, hogy hétfôn elkezdôdjék az újabb munkahét.

Hiába hangzik ez szörnyen rohangászósan, egyelôre élvezem, Nyuszinak is tetszik. Szeretem a munkámat minden fáradsággal együtt, és ezzel valószínûleg elég kis klubot alkotnánk a föld hatmilliárd lakójából.