Leszámolás

Hatalmas lépést tettünk a nulla felé: kiürítettük a házunkat, hogy el tudjuk adni. 

Mindenünkről – amit karácsony után nem hoztunk ki – döntést kellett hozni, minden egyes tárgyunkat megfogtuk, és ítéletet mondtunk felette. Három lehetőség állt minden tárgy előtt, vagy jön most, vagy majd egy esetleges új házba, vagy lom. 

Szabadság után 2 bőröndben, legfeljebb 64 kilót tudtunk hozni. Ebbe kerültek azok a tárgyak, amik mindennap kellhetnek, kelleni is fognak, és okosabb reptetni, megtartani, mint újat venni. Nehéz volt ebbe a szűk kategóriába bekerülni: méretben és állapotban kifogástalan ruhák, apróbb és hasznos és értékes tárgyak (egyszerre mindhárom kritériumot kevesen tudták teljesíteni, még úgy is, hogy az érték nem csak anyagi szempont volt). 

A jön most kategóriát később kiegészítettük a következő úton jön velünkkel, illetve a karácsony után majd kocsival jön velünk kategóriával, de még így is csak négy bőröndnyire és 160 literre bővült. 

A majd az esetleges új házba kategória fő kritériuma az volt, hogy ha 10 év múlva elővesszük, örülni fogunk -e neki. Vettünk 14db 160 literes műanyag- és 8db 40 literes kartonhordót, és megtöltöttük mindazzal, ami 10 év múlva is örömet fog okozni. 

Minden mást pedig beleszórtunk egy (két) lomos konténerbe. Megtöltöttünk egy 10 és egy 4 köbméteres konténert mindazzal, amit az elmúlt 12 évben szépen lassan behordtunk a házba, az életünkbe. 

Érdekes és tanulságos volt ez a munka, és ki is alakultak a lomok kategóriái:

A jó ötletnek tűnt: a megvásárlás pillanatában fontosnak, hasznosnak tűnő tárgyakról derült ki, hogy nem állják ki az idő és a hasznosság próbáját. Valójában már az előző évek próbáját sem, ld. A gyűjtemény kategóriát. 

A füstbe ment terv: Számtalan megkezdett projekt soha be nem fejezett eleme, számtalan hobbi, amikre sosem volt idő.

Az ajándék: Egy másik nagy kategória, nem is mennyiségben, a döntés nehézségében az ajándékoké. Figyelmes és kevésbé figyelmes, vagy csak nem jól sikerült ajándékok kerültek a kezünkbe, és dönteni kellett.

A gyűjtemény: Már rég ki mellett volna dobni, de valamilyen indokkal mégis megmaradt.

A végeredmény az lett, hogy szinte kizárólag könyvekkel töltöttük meg a hordókat, a maradék pedig nagyrészt emlékek. Olyan tárgyak, amiknek az értéke nem a használati értéke, hanem érzelmi. Mert valakitől kaptuk, mert valamelyik nagymamánké volt, vagy a saját életünk valamelyik fontos eseményének emléke. Semmit sem tartottunk meg, amire az elkövetkező 10 év során szükségünk lesz, nem tudjuk elvinni és jó eséllyel meg fogjuk venni magunknak. Vagy sosem vesszük meg újra, mert első pillanattól kezdve kompromisszum volt. 

Nehéz volt, kegyetlennek kellett lenni, őszintének, mégsem gondatlannak, nehogy megbánjuk.

A végeredmény megdöbbentő megkönnyebbülést hozott, mintha súlyfeleslegtől szabadultunk volna meg, amiről nem is tudtunk. Amikor a legvégén, takarítás után körbejártuk a házat, újfent olyan volt, mint tükörben nézni magunkat fogyás után. Ugyanaz az arc, csak valahogy könnyebb, csinosabb minden.

Egyelőre az eladás megindításához is teljesülnie kell pár feltételnek, de ezt az idő- és munkaigényes lépést letudtuk, és hazajöttünk otthonról, hogy pénzt csináljunk újabb és újabb régi hibák lenullázásához. 

2019

Ilyen pocsék évet még nem zártam, bár ha kiveszem belőle az év közben történteket, tulajdonképpen 2019. január 1. és 2020. január 1. között a változás pozitív. 

Nem ez volt a legjobb módja a pozitív változásnak, nem is ezt szerettem volna, de a végeredmény összességében pozitív: 

Stresszmentes állásom van (legalábbis azokhoz a stresszes állapotokhoz képest, amiket korábban, de főként 2019-ben, átéltem, egy határidő vészes közeledése gyermekded tréfa). A pozícióm és a munkám kimondottan nyugodt, nem tartalmaz óriási kihívást, persze sokat kell tanulnom, de a munkaköröm betöltéséhez és a velem szemben támasztott elvárásoknak megfelelő a már meglévő tapasztalatom és tudásom. 

Sokat kell még tanulnom; noha sosem hagytam abba a tanulást, fejlődést, új ismeretek szerzését és beillesztését a meglévők rendszerébe, most teljesen új távlatok nyíltak. Új iparág, ráadásul az iparágak királynője, az olaj és gáz, nomeg a nyelv... és itt a nyelv nem olyan, mint Belgiumban volt, nem ér rá, nem egy csinos plusz, hanem kulcsfontosságú. 

(Apropó, a duolingo jó nyelvtanuló eszköz! 

Pár éve önszorgalomból (és mert régen tanultam már nyelvet) elkezdem duolingoval elmélyíteni a konyhaszintnek sem nevezhető olasztudásom, több mint egy évig naponta csináltam, majd más lett fontos, abbahagytam. Mégis November elején odacsöppenve elkezdett előjönni, december közepén pedig 2 óra után merült fel a beszélgetőpartneremben, hogy nem vagyok olasz. Szűkös a szókincsem, hiányzik a jó nyelvtani alap, van mit tenni vele, de 2020 végén már szeretném eredetiben élvezni a keresztapa-trilógia alapját adó Mario Puzo könyveket.) 

Ha mindent össze is adok, valószínűleg anyagilag is jobb ez az állás, mint amennyit a vállalkozásból a múltban ki tudtam venni, bár a hosszútávú remény egészen más. Itt bérben normális munkakörülmények között (pl. nem afrikai kiküldetésben) maximum 30-35% van már csak felfelé, úgyhogy ezzel kell kalkulálni. 

A vállalkozással együtt elveszett egy álom, ami terv is volt, jövőkép is, amiről azt hittem érdemes áldozatokat hozni érte. Ehelyett elmúlt és sokkal több áldozatot követelt, mint azt el tudtam volna képzelni. 

Sok ismerőst, barátot vesztettem el a csőd miatt, olyanokat, akik hittek bennem, bíztak bennem, elhitték amit én is hittem. Túl sok mindent tettem fel egy lapra; erős lapnak is tűnt, nem bizonyult annak. 

Közben több barátságról is kiderült, hogy valóban olyan erős, mint amilyen a szó romantikája. Ez többször könnyekig meghatott.

Miután kivergődtem az első gödörből, új bevétel felé kellett nézni. Magyarország komolyan fel sem merült, hogy itt maradjunk, nagyon kevés olyan paraméter van, ami mellette szól, és 2019 folyamán még azok is nagyon halványak lettek, mostanra pedig teljesen egyértelmű, hogy minden szempontból menni volt a jó döntés. 

Ennek ára is volt és van, augusztusban elkezdett szétesni az élet: én külföldön, Nyuszi és Macifül itthon, hol jobban, hol gyengébben sikerült ezt menedzselni. Volt pár hónap mélyrepülés státuszban, ami komoly tisztítótűz a léleknek, és sokkal nehezebben vettem, mint azt vártam volna magamtól. 

Novemberben korrigáltam, a furcsa ideiglenes élet Olaszországban folytatódott, és már kézzelfogható távolságban van, hogy kis felfüggesztés után folytatódjon minden, valamiféle rendszeres, életszerű módon. 

Sok nyitott kérdés, megoldatlan probléma és kérdőjel van még benne: nem tudjuk mennyit leszek Milánóban és mennyit úton, hogyan fogjuk ezeket az utakat és Macifül óvodáját illetve Nyuszi egyetemi képzését összehangolni, igazából nem tudjuk, milyen életszínvonalra elegendő a fizetésem, miközben a 2019-ben ásott óriási gazdasági gödröt is be kellene temetni lassan, és elkezdeni tartalékolni. 

Nyuszi még évekig nem fog dolgozni, nekem a kényelmes élet feletti bevételre az egyetlen remény pár afrikai kiküldetés, ami viszont -ha rosszul jön ki a lépés-, azt jelentheti, hogy még messzebb tolódik, míg Nyuszi befejezi az egyetemet. 

Van még mit megoldani, de ahogy a hajókat is csak akkor lehet kormányozni, ha van sebességük, ezeket a problémákat is csak menetben fogjuk tudni megoldani.

2020 jobb lesz, mint 2019 volt. 

Egyrészt muszáj neki, másrészt ez egy lényegesen alacsonyabb kockázatú struktúra, miközben számos olyan betokozódott elégedetlenségemmel is le tudok számolni, amikről azt hittem, már örökre az életem részei maradnak.

Amint legális lesz a kint tartózkodásunk, elkezdjük kiüríteni, majd eladni a házat, ami az utóbbi években leginkább fojtogató kötelességhalmaz volt, és kicsi is hármunknak. 

Újra utazom, nem az üzem és otthon között ingázom, hanem utazom, ráadásul a legjobb módon: nem turistaként, hanem a valódi élet részeként, a patyomkin-falak túloldalán.

A latin környezetet is többre értékelem, mint a kelet-európai reálpesszimizmust, noha az álmom még mindig Dél-Amerika, Olaszország talán az ahhoz legközelebbi európai élmény. 

Tehát végeredményben élünk, és lassan mozgásba is lendül ez a hajó, hogy kormányozni is lehessen. 

Újratervezés

Nem megy ez, itt nem rám van szükség, és viszont, nekem sem erre van szükségem. Itt a tudásom egytizedét sem használom, amire viszont itt szükség lenne, annak az egytizedét sem tudom. Nem vagyok lakatos, pedig arra a tudásra itt nagy szükség lenne, de sem vezetni, sem tervezni, sem javítani nem kell itt.

Úgyhogy szeptember végén felmondtam, november elején pedig kezdek Milánóban egy másik cégnél, egy nigériai olajfinomító karbantartási projektjének vezetését.

Kétség kívül Olaszország kellemesebb, jobban nekem való hely, a nyelvet is beszélem, Nigéria csábítóan idegen, az olajipar pedig nagyon jó karrierirány.

Meglátjuk mit tartogat az új helyzet. Addig is még egy hónap Belgium!

Nehezen indul

... avagy inkább zötyögősen: mivel Golem lerobbant a kifelé úton, egy héttel később kezdtem, a javítás a már amúgy is romokban heverő gazdálkodásunkat komoly összeggel visszavetette, ahogy az egy hiányzó hét sem lesz jó szeptemberben. Itt az eredeti megállapodás részét képező lakás még nincs meg, a munka is sokkal kevesebb, mint a beígért, ezért 4 fő helyett 1 fővel kezdünk a jövő héten, és én is beállok a műhelybe, mert 1 főt vezetni nevetséges, tervező munka pedig most nincs.

Nyuszival is felborítottuk az eredetileg tervezett ütemtervet, dehogy várjuk ki februárt az ideköltözéssel! Macifület nagyon megviseli az elszakadás, Nyuszit nagyon megviseli zaklatott Macifül, és hát nekünk felnőtteknek sem jó.

Mindeközben -ugye saját ház még sehol- én egy munkásszállóként funkcionáló villában lakom 5 lakatossal, ami komolyan megtépázza a szabadidőm eltöltésének szabadságát és a privát szférám is egy szobára szorult, amit valószínűleg szokni kellene, de nem akarom.

Meg persze haladunk is, jövő héten megkapom a Solidworks licenszet, úgyhogy 5 év Inventor használat után lesz alkalmam megtanulni egy új szoftvert, de gépet még nem kapok, úgyhogy vettem a saját gépembe egy winchestert, arra fogom telepíteni a céges Windowst és a Solidworksöt, aztán hátha gépem is lesz.
A kenyéradóm láthatólag (vagy látszólag) meg van elégedve az eddigi munkámmal, elkezdtem felfedezni a környéket, már tudom hol van lengyel bolt, olcsó bolt, drága bolt.

Összességében nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a megfelelő helyen vagyok, a megfelelő pozícióban, de legalább fizető (jól fizető) munkám van, és a terveknek megfelelő földrajzi helyen.

Elkezdtem uszodába járni, bár az uszodáról alkotott belga elképzelés számomra furcsa, a medence egyik harmada uszoda, a másik strand, a harmadik vízi iskola, és ezek a harmadok nincsenek kőbe vésve, úgyhogy könnyen a nyakadba ugorhat egy gyerek, miközben azt hiszed ez a hossz igazán jól fog sikerülni. Cserében üdítő, hogy az úszómester nem rendőr, amíg valami nem valóban veszélyes, nem lép közbe.

Ma eljöttem Brüsszelbe, a hétvégi jegy féláron van, így a másfél órás vonatút (oda-vissza három óra) összesen 15 euróba került. Úgyhogy megnéztem a szépművészeti múzeumot, sétáltam egy nagyot Brüsszelben, és egyedül voltam, ami egy igazán értékes és egyedi élmény.
A cappuccino helyenként olyan, mint a mezőkövesdi Restiben: mokka tejjel és tejszínhabbal, miközben az árából egy hónapig minden nap lehetne ilyet inni a mezőkövesdi Restiben.

Tízévente

Épp egy hete vagyok itt, Belgiumban és majdnem pontosan tíz éve költöztünk Lengyelországba. Tíz év, két hónap. Nem, nem olyan, mintha tegnap lett volna, inkább olyan, mintha nagyon régen történt volna, tíz éve például.
A kiköltözés egészen hasonlóan zajlik most, ide Belgiumba, mint akkor, oda: váltani kellett, és ha váltunk, akkor ugorgyunk nagyot!

Megjártuk Lengyelországot, átvészeltük, és tanultunk belőle: ide most már élni jövünk. Mert átmeneti életet élni nem élet, csak amolyan vándorlás, amiből a hazamenés reménykeltő iránynak tűnik, és minden kicsit ráér. A különbség láthatatlan, vagy alig feltűnő apróságokból áll. Hogy egy vásárláskor nem arra gondolunk, vajon otthon hova tesszük majd, hogy nem gondolkodunk el rajta, vajon otthon nincs -e már egy ilyen, hogy nem tesszük fel a kérdést, hogy itt vagy éppen ide minek, érdemes -e egyáltalán megtanulni, megismerni, megtudni, hiszen majd egyszer megyünk haza.

Nem azért így, mert meg lennék győződve róla, hogy ez a végállomás, de legalább leszállnék a villamosról.

Mást is tanultunk Lengyelországból, másból is, mégiscsak eltelt tíz év, talán érettebben is lettünk, már kevesebb az illúziónk is, talán kevesebb az elvárásunk és reményünk is. Ide most egyszerű és jó életért jöttünk, nem a meggazdagodás, nem a kaland hozott, csak (csak?) az egyszerű és jó élet reménye. (Korábban -régebben- többször kereszteztük Németországot, és szinte minden alkalommal felmerült bennem, hogy igazságtalan az élet, hogy csak egyszerűen németnek születni és utána jól, normálisan dolgozni elegendő ahhoz, hogy az életszínvonalad magasabb legyen. Persze azt a színvonalat azóta többször sikerült -időszakokra- megteremteni otthon is, de valahogy nem vált sztenderddé, talán erőnkön felüli volt)

Lett közben még egy szempont: Macifül. Szeretném, ha neki megadhatnánk az esélyt, hogy bármilyen életet is választ, nyelveket beszéljen, megélhessen a legvadabb vagy épp legegyszerűbb szakmából, és hogy egy szabályt látva ne az a két gondolata támadjon, mint mindenkinek Kelet-Európában: ezzel vajon hogyan lopnak, és vajon hogyan lehet kikerülni. Sírva nevetni, zavarosban halászni, urambátyámnak ott vakarni, ahol viszket inkább egzotikus, vagy irodalmi élmény legyen a számára, mintsem mindennapos valóság.

Így indulunk legalábbis, aztán meglátjuk.