Lengyel meló

Nehéz döntés volt. Azért is, mert mindketten megnéztük saját szempontból, a másik szempontjából, kettônk szempontjából, ház szempontjából, jövô szempontjából, meg sem született gyerekeink szempontjából és végül már azt sem tudtuk, hogy a sok majdnem, meg mindegy, meg talán jó és talán kicsit nem jó között hol a végeredmény.

Nem fogom részletezni, talán már össze sem tudnám szedni a sok gondolatot, amiket a hónapok során egyberaktunk.

Nekem karrier szempontjából egyértelmûen pozitív, élni mindegy hol élek, amíg lunával, a házat sajnálom, de áll ötven éve, ez nemigen fog változni az elkövetkezô pár évben.
Lunanyuszinak korántsem ilyen egyértelmû, de mindenképpen úgy tervezte az életét, hogy a karrierét megszakítja babázással, kétszer is, háromszor is. Megpróbáljuk hogy ez a mostani megszakítás egybeessen azokkal a tervezettekkel, ezzel 4-5-6 év lengyel meló mellett neki is lehet az elképzelthez hasonló élete. Ha sikerül. Ha nem, akkor aggódom miatta. Távol leszünk Magyarországtól, mert 10-12 óra vonat vagy autóút az elég sok, mégis túl közel ahhoz, hogy a hely egzotikuma megragadja, és önmagában érdekes legyen.


Persze mindezen félelmek és aggodalmak mellett nagyon sok pozitívuma van. A hely szép, sôt, fotogén. Az árak 25-30 százalékkal alacsonyabbak, mint itthon, a bérem kint magasabb lesz, mint jelenleg kettônké együtt. Anyagilag megérné, csak a többletet nem tudjuk úgy, és oda elkölteni, mint azt teszzük egy éve, nem tudjuk a házunk építésére, szépítésére fordítani.

A munka olyan lesz, mint amit korábban hat évig végeztem, végre újra termelésben dolgozhatok (ehh...végre hat hónapja nem dolgozom csak termelésben, de máris mintha évek teltek volna el), újra latin lesz a fônököm, ami másnak a pokol, nekem viszont lételemem az a laza vibrálás, ami körülveszi a munkájukat. Nekem, nekem, nekem. Igen, nekem ez jó lesz, az életem nem itthoni fele boldogabb lesz. Talán lunanyuszi ezért döntött úgy, hogy menjünk, pedig igazán nem akartam ilyen választás elé állítani.

Tegnap felhívott Juan, fônököm volt, vagymi, ô volt az utolsó a dél-amerikaiak közül, akit kitettek a cégtôl (egész pontosan valami hihetetlenül undorító módon kigolyózták). Felhívott, és gratulált az új állásomhoz, gyorsan terjed a hír. Tulajdonképpen mindenki gratulált, hogy el tudom hagyni a céget, ami ha mást nem, azt jól mutatja, milyen hangulatot sikerült generálnia annak a két szerencsétlen ügyvezetônek.

Lesznek kényelmetlenségek: amíg Nyuszi utánam nem jön, meg kell oldani a kommunikációt, amíg nem beszélünk lengyelül ki kell tenni magunkat a hihetetlen mértékû ellenállásnak, amit tapasztalataink alapján a kalisziak mutatnak az idegen nyelvekkel szemben. (Azért az meglepô, hogy egy trafikban azt se értsék meg, hogy two boxes of red gauloises please, ebbôl szerintem a red, a two alapszókincs, a gauloises pedig a kínálat része volt) Meg kell szokni, hogy a hazatelefonálás nem a mobil felemelését jelenti, hanem procedúra már ha nem akarjuk azt a kevés surplust kommunikációra költeni.

Aztán meg a babázás (ha, és ej be jó is lenne), sehol a közelben egy nagymama, dédmama, nagynéni, nagybácsi (mármint a leendô kis mongúzok szempontjából nagyok és dédek), a kommunikációs nehézségek a gyerekorvossal, és még mennyi minden, amire nem is gondolunk. Viszont ha tényleg 4-5-6 évben gondolkodunk, saját tapasztalatból tudom, igen jó dolog ha az ember gyerekkorától tudja, léteznek más nyelvek, tudja, milyen idegennek lenni, lehet idegennek lenni, a nyelv amit beszélsz csak egy a sok közül. Ha meg nem is tanulja a nyelvet, de ez a tudás igen értékes.

Még sorolhatnám, fogom is, de majd tapasztalatból. Itt. Mert ez a blog erre való.