Nem ez volt a legjobb módja a pozitív változásnak, nem is ezt szerettem volna, de a végeredmény összességében pozitív:
Stresszmentes állásom van (legalábbis azokhoz a stresszes állapotokhoz képest, amiket korábban, de főként 2019-ben, átéltem, egy határidő vészes közeledése gyermekded tréfa). A pozícióm és a munkám kimondottan nyugodt, nem tartalmaz óriási kihívást, persze sokat kell tanulnom, de a munkaköröm betöltéséhez és a velem szemben támasztott elvárásoknak megfelelő a már meglévő tapasztalatom és tudásom.
Sokat kell még tanulnom; noha sosem hagytam abba a tanulást, fejlődést, új ismeretek szerzését és beillesztését a meglévők rendszerébe, most teljesen új távlatok nyíltak. Új iparág, ráadásul az iparágak királynője, az olaj és gáz, nomeg a nyelv... és itt a nyelv nem olyan, mint Belgiumban volt, nem ér rá, nem egy csinos plusz, hanem kulcsfontosságú.
(Apropó, a duolingo jó nyelvtanuló eszköz!
Pár éve önszorgalomból (és mert régen tanultam már nyelvet) elkezdem duolingoval elmélyíteni a konyhaszintnek sem nevezhető olasztudásom, több mint egy évig naponta csináltam, majd más lett fontos, abbahagytam. Mégis November elején odacsöppenve elkezdett előjönni, december közepén pedig 2 óra után merült fel a beszélgetőpartneremben, hogy nem vagyok olasz. Szűkös a szókincsem, hiányzik a jó nyelvtani alap, van mit tenni vele, de 2020 végén már szeretném eredetiben élvezni a keresztapa-trilógia alapját adó Mario Puzo könyveket.)
Ha mindent össze is adok, valószínűleg anyagilag is jobb ez az állás, mint amennyit a vállalkozásból a múltban ki tudtam venni, bár a hosszútávú remény egészen más. Itt bérben normális munkakörülmények között (pl. nem afrikai kiküldetésben) maximum 30-35% van már csak felfelé, úgyhogy ezzel kell kalkulálni.
A vállalkozással együtt elveszett egy álom, ami terv is volt, jövőkép is, amiről azt hittem érdemes áldozatokat hozni érte. Ehelyett elmúlt és sokkal több áldozatot követelt, mint azt el tudtam volna képzelni.
Sok ismerőst, barátot vesztettem el a csőd miatt, olyanokat, akik hittek bennem, bíztak bennem, elhitték amit én is hittem. Túl sok mindent tettem fel egy lapra; erős lapnak is tűnt, nem bizonyult annak.
Közben több barátságról is kiderült, hogy valóban olyan erős, mint amilyen a szó romantikája. Ez többször könnyekig meghatott.
Miután kivergődtem az első gödörből, új bevétel felé kellett nézni. Magyarország komolyan fel sem merült, hogy itt maradjunk, nagyon kevés olyan paraméter van, ami mellette szól, és 2019 folyamán még azok is nagyon halványak lettek, mostanra pedig teljesen egyértelmű, hogy minden szempontból menni volt a jó döntés.
Ennek ára is volt és van, augusztusban elkezdett szétesni az élet: én külföldön, Nyuszi és Macifül itthon, hol jobban, hol gyengébben sikerült ezt menedzselni. Volt pár hónap mélyrepülés státuszban, ami komoly tisztítótűz a léleknek, és sokkal nehezebben vettem, mint azt vártam volna magamtól.
Novemberben korrigáltam, a furcsa ideiglenes élet Olaszországban folytatódott, és már kézzelfogható távolságban van, hogy kis felfüggesztés után folytatódjon minden, valamiféle rendszeres, életszerű módon.
Sok nyitott kérdés, megoldatlan probléma és kérdőjel van még benne: nem tudjuk mennyit leszek Milánóban és mennyit úton, hogyan fogjuk ezeket az utakat és Macifül óvodáját illetve Nyuszi egyetemi képzését összehangolni, igazából nem tudjuk, milyen életszínvonalra elegendő a fizetésem, miközben a 2019-ben ásott óriási gazdasági gödröt is be kellene temetni lassan, és elkezdeni tartalékolni.
Nyuszi még évekig nem fog dolgozni, nekem a kényelmes élet feletti bevételre az egyetlen remény pár afrikai kiküldetés, ami viszont -ha rosszul jön ki a lépés-, azt jelentheti, hogy még messzebb tolódik, míg Nyuszi befejezi az egyetemet.
Van még mit megoldani, de ahogy a hajókat is csak akkor lehet kormányozni, ha van sebességük, ezeket a problémákat is csak menetben fogjuk tudni megoldani.
2020 jobb lesz, mint 2019 volt.
Egyrészt muszáj neki, másrészt ez egy lényegesen alacsonyabb kockázatú struktúra, miközben számos olyan betokozódott elégedetlenségemmel is le tudok számolni, amikről azt hittem, már örökre az életem részei maradnak.
Amint legális lesz a kint tartózkodásunk, elkezdjük kiüríteni, majd eladni a házat, ami az utóbbi években leginkább fojtogató kötelességhalmaz volt, és kicsi is hármunknak.
Újra utazom, nem az üzem és otthon között ingázom, hanem utazom, ráadásul a legjobb módon: nem turistaként, hanem a valódi élet részeként, a patyomkin-falak túloldalán.
A latin környezetet is többre értékelem, mint a kelet-európai reálpesszimizmust, noha az álmom még mindig Dél-Amerika, Olaszország talán az ahhoz legközelebbi európai élmény.
Tehát végeredményben élünk, és lassan mozgásba is lendül ez a hajó, hogy kormányozni is lehessen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése