Újratervezés

Nem megy ez, itt nem rám van szükség, és viszont, nekem sem erre van szükségem. Itt a tudásom egytizedét sem használom, amire viszont itt szükség lenne, annak az egytizedét sem tudom. Nem vagyok lakatos, pedig arra a tudásra itt nagy szükség lenne, de sem vezetni, sem tervezni, sem javítani nem kell itt.

Úgyhogy szeptember végén felmondtam, november elején pedig kezdek Milánóban egy másik cégnél, egy nigériai olajfinomító karbantartási projektjének vezetését.

Kétség kívül Olaszország kellemesebb, jobban nekem való hely, a nyelvet is beszélem, Nigéria csábítóan idegen, az olajipar pedig nagyon jó karrierirány.

Meglátjuk mit tartogat az új helyzet. Addig is még egy hónap Belgium!

Nehezen indul

... avagy inkább zötyögősen: mivel Golem lerobbant a kifelé úton, egy héttel később kezdtem, a javítás a már amúgy is romokban heverő gazdálkodásunkat komoly összeggel visszavetette, ahogy az egy hiányzó hét sem lesz jó szeptemberben. Itt az eredeti megállapodás részét képező lakás még nincs meg, a munka is sokkal kevesebb, mint a beígért, ezért 4 fő helyett 1 fővel kezdünk a jövő héten, és én is beállok a műhelybe, mert 1 főt vezetni nevetséges, tervező munka pedig most nincs.

Nyuszival is felborítottuk az eredetileg tervezett ütemtervet, dehogy várjuk ki februárt az ideköltözéssel! Macifület nagyon megviseli az elszakadás, Nyuszit nagyon megviseli zaklatott Macifül, és hát nekünk felnőtteknek sem jó.

Mindeközben -ugye saját ház még sehol- én egy munkásszállóként funkcionáló villában lakom 5 lakatossal, ami komolyan megtépázza a szabadidőm eltöltésének szabadságát és a privát szférám is egy szobára szorult, amit valószínűleg szokni kellene, de nem akarom.

Meg persze haladunk is, jövő héten megkapom a Solidworks licenszet, úgyhogy 5 év Inventor használat után lesz alkalmam megtanulni egy új szoftvert, de gépet még nem kapok, úgyhogy vettem a saját gépembe egy winchestert, arra fogom telepíteni a céges Windowst és a Solidworksöt, aztán hátha gépem is lesz.
A kenyéradóm láthatólag (vagy látszólag) meg van elégedve az eddigi munkámmal, elkezdtem felfedezni a környéket, már tudom hol van lengyel bolt, olcsó bolt, drága bolt.

Összességében nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a megfelelő helyen vagyok, a megfelelő pozícióban, de legalább fizető (jól fizető) munkám van, és a terveknek megfelelő földrajzi helyen.

Elkezdtem uszodába járni, bár az uszodáról alkotott belga elképzelés számomra furcsa, a medence egyik harmada uszoda, a másik strand, a harmadik vízi iskola, és ezek a harmadok nincsenek kőbe vésve, úgyhogy könnyen a nyakadba ugorhat egy gyerek, miközben azt hiszed ez a hossz igazán jól fog sikerülni. Cserében üdítő, hogy az úszómester nem rendőr, amíg valami nem valóban veszélyes, nem lép közbe.

Ma eljöttem Brüsszelbe, a hétvégi jegy féláron van, így a másfél órás vonatút (oda-vissza három óra) összesen 15 euróba került. Úgyhogy megnéztem a szépművészeti múzeumot, sétáltam egy nagyot Brüsszelben, és egyedül voltam, ami egy igazán értékes és egyedi élmény.
A cappuccino helyenként olyan, mint a mezőkövesdi Restiben: mokka tejjel és tejszínhabbal, miközben az árából egy hónapig minden nap lehetne ilyet inni a mezőkövesdi Restiben.

Tízévente

Épp egy hete vagyok itt, Belgiumban és majdnem pontosan tíz éve költöztünk Lengyelországba. Tíz év, két hónap. Nem, nem olyan, mintha tegnap lett volna, inkább olyan, mintha nagyon régen történt volna, tíz éve például.
A kiköltözés egészen hasonlóan zajlik most, ide Belgiumba, mint akkor, oda: váltani kellett, és ha váltunk, akkor ugorgyunk nagyot!

Megjártuk Lengyelországot, átvészeltük, és tanultunk belőle: ide most már élni jövünk. Mert átmeneti életet élni nem élet, csak amolyan vándorlás, amiből a hazamenés reménykeltő iránynak tűnik, és minden kicsit ráér. A különbség láthatatlan, vagy alig feltűnő apróságokból áll. Hogy egy vásárláskor nem arra gondolunk, vajon otthon hova tesszük majd, hogy nem gondolkodunk el rajta, vajon otthon nincs -e már egy ilyen, hogy nem tesszük fel a kérdést, hogy itt vagy éppen ide minek, érdemes -e egyáltalán megtanulni, megismerni, megtudni, hiszen majd egyszer megyünk haza.

Nem azért így, mert meg lennék győződve róla, hogy ez a végállomás, de legalább leszállnék a villamosról.

Mást is tanultunk Lengyelországból, másból is, mégiscsak eltelt tíz év, talán érettebben is lettünk, már kevesebb az illúziónk is, talán kevesebb az elvárásunk és reményünk is. Ide most egyszerű és jó életért jöttünk, nem a meggazdagodás, nem a kaland hozott, csak (csak?) az egyszerű és jó élet reménye. (Korábban -régebben- többször kereszteztük Németországot, és szinte minden alkalommal felmerült bennem, hogy igazságtalan az élet, hogy csak egyszerűen németnek születni és utána jól, normálisan dolgozni elegendő ahhoz, hogy az életszínvonalad magasabb legyen. Persze azt a színvonalat azóta többször sikerült -időszakokra- megteremteni otthon is, de valahogy nem vált sztenderddé, talán erőnkön felüli volt)

Lett közben még egy szempont: Macifül. Szeretném, ha neki megadhatnánk az esélyt, hogy bármilyen életet is választ, nyelveket beszéljen, megélhessen a legvadabb vagy épp legegyszerűbb szakmából, és hogy egy szabályt látva ne az a két gondolata támadjon, mint mindenkinek Kelet-Európában: ezzel vajon hogyan lopnak, és vajon hogyan lehet kikerülni. Sírva nevetni, zavarosban halászni, urambátyámnak ott vakarni, ahol viszket inkább egzotikus, vagy irodalmi élmény legyen a számára, mintsem mindennapos valóság.

Így indulunk legalábbis, aztán meglátjuk.