Tízévente

Épp egy hete vagyok itt, Belgiumban és majdnem pontosan tíz éve költöztünk Lengyelországba. Tíz év, két hónap. Nem, nem olyan, mintha tegnap lett volna, inkább olyan, mintha nagyon régen történt volna, tíz éve például.
A kiköltözés egészen hasonlóan zajlik most, ide Belgiumba, mint akkor, oda: váltani kellett, és ha váltunk, akkor ugorgyunk nagyot!

Megjártuk Lengyelországot, átvészeltük, és tanultunk belőle: ide most már élni jövünk. Mert átmeneti életet élni nem élet, csak amolyan vándorlás, amiből a hazamenés reménykeltő iránynak tűnik, és minden kicsit ráér. A különbség láthatatlan, vagy alig feltűnő apróságokból áll. Hogy egy vásárláskor nem arra gondolunk, vajon otthon hova tesszük majd, hogy nem gondolkodunk el rajta, vajon otthon nincs -e már egy ilyen, hogy nem tesszük fel a kérdést, hogy itt vagy éppen ide minek, érdemes -e egyáltalán megtanulni, megismerni, megtudni, hiszen majd egyszer megyünk haza.

Nem azért így, mert meg lennék győződve róla, hogy ez a végállomás, de legalább leszállnék a villamosról.

Mást is tanultunk Lengyelországból, másból is, mégiscsak eltelt tíz év, talán érettebben is lettünk, már kevesebb az illúziónk is, talán kevesebb az elvárásunk és reményünk is. Ide most egyszerű és jó életért jöttünk, nem a meggazdagodás, nem a kaland hozott, csak (csak?) az egyszerű és jó élet reménye. (Korábban -régebben- többször kereszteztük Németországot, és szinte minden alkalommal felmerült bennem, hogy igazságtalan az élet, hogy csak egyszerűen németnek születni és utána jól, normálisan dolgozni elegendő ahhoz, hogy az életszínvonalad magasabb legyen. Persze azt a színvonalat azóta többször sikerült -időszakokra- megteremteni otthon is, de valahogy nem vált sztenderddé, talán erőnkön felüli volt)

Lett közben még egy szempont: Macifül. Szeretném, ha neki megadhatnánk az esélyt, hogy bármilyen életet is választ, nyelveket beszéljen, megélhessen a legvadabb vagy épp legegyszerűbb szakmából, és hogy egy szabályt látva ne az a két gondolata támadjon, mint mindenkinek Kelet-Európában: ezzel vajon hogyan lopnak, és vajon hogyan lehet kikerülni. Sírva nevetni, zavarosban halászni, urambátyámnak ott vakarni, ahol viszket inkább egzotikus, vagy irodalmi élmény legyen a számára, mintsem mindennapos valóság.

Így indulunk legalábbis, aztán meglátjuk.