Az kéményrûl

Elérkezett a fûtési szezon, de a kis Totyakazánunk úgy döntött, hogy a füsött inkább orrán és száján ereszti ki, mintsem az arra kitalált füstnyíláson bocsássa ki a falu falusias hangulatát növelendô. (minden faluban ôsztôl tavaszig füstszagnak kell lennie, anélkül csak kis várossá változna, igaz a disznóröfögés már nem ilyen must-have). Jött is a kéményseprô, elvégezte a rektális tükrözést és papírgyújtogatós trükközést a kéményen, és megállapította, hogy neki a számla kiállításán kívül semmi dolga nincs a kéménnyel, ez még egy-két évig tökéletesen fog szelelni.

Tehát a kémény szelel, de a kazán nem. Hibátlan logikával feloldottam ezt az ellentmondást és a kazán illetve a kémény közti szakaszra koncentráltam. Apró baltamozdulatokkal (vajon hol lehet a kalapács?) kiszereltem a kéményt szorult helyzetébôl (örökké áldassék Marcibácsi, aki szemmel láthatóan a kéményt és a fûtésrendszert igazította inkább a kazán helyzetéhez, mintsem odébbtaszajtsa 10 cm-vel, és egész fokú szögeket hozzon létre a csövekben. Álmodni sem merek 45º 60º 90º 120º kombinációiról, hisz azt lehet kapni boltban, nincs benne kihívás). Némi fejszemunka után az alábbi látvány fogadott:

Viszlát, és kösz a halakat!

605 nap, egész pontosan ennyit töltöttem el itt, Lengyelországban, ennél a cégnél. Mármint alkalmazásban, merthogy nem számolom hány napot voltam úton, otthon, emitt és amott, de 2009 július 1-e óta ennyi nap telt el. Most pedig ez a számláló nem számlál tovább, ma leállítom, és vége. Vége Lengyelországnak. (Kedves ittmaradók és lengyelek, ne féljetek, igazából Lengyelország marad ott, ahol van, tele lengyelekkel és mindenekkel, ahogy azt megszoktátok, engem megszokni meg úgyis kevés volt ez a 605 nap. Ha esetleg mégis lebegnének hatalmas sárga ûrhajók Lnegyelország felett, amik most eldózerolják... csak véletlen egybeesés)

A millió apró ok és indok, a szépen lassan összeálló döntés és az utolsó csepp most nem annyira érdekesek. Minden momentumnak megvan a maga története, eleinte még panaszkodtam itt is, aztán egyes dolgokba belefásultam, másokat meg nem bírtam megszokni. Egyszercsak elég lett, és éppen úgy, és olyankor, amikor máshol meg pontosan egy olyan formájú luk támadt, amit velem be lehet pótolni. 

Ne tessék itt valami hiperreális, agyonfontolt döntésre gondolni, amit minden észérvvel szemben meg tudok védeni utolsó vérig. Kellenek néha olyan döntések, hogy "ez nekem nem jó", és ezt nehéz bármivel megfellebbezni. Hát ez nekem nem volt jó, ez pedig minden apró indokával és okával együtt is, még ha egyenként meggondolandó is lehetne, így, egyben ez már sok volt. Most pedig valami olyan jön, amirôl már régóta tudom, hogy jó lenne, de meg kellett érnie ennek a gyümölcsnek is. (további hasonló gondolatok: http://instantcoelho.com/) 

Szóval vége, de meg nem bántam egyetlen percét sem. Így volt ez jó. Ennyi, nem több.