Mindenünkről – amit karácsony után nem hoztunk ki – döntést kellett hozni, minden egyes tárgyunkat megfogtuk, és ítéletet mondtunk felette. Három lehetőség állt minden tárgy előtt, vagy jön most, vagy majd egy esetleges új házba, vagy lom.
Szabadság után 2 bőröndben, legfeljebb 64 kilót tudtunk hozni. Ebbe kerültek azok a tárgyak, amik mindennap kellhetnek, kelleni is fognak, és okosabb reptetni, megtartani, mint újat venni. Nehéz volt ebbe a szűk kategóriába bekerülni: méretben és állapotban kifogástalan ruhák, apróbb és hasznos és értékes tárgyak (egyszerre mindhárom kritériumot kevesen tudták teljesíteni, még úgy is, hogy az érték nem csak anyagi szempont volt).
A jön most kategóriát később kiegészítettük a következő úton jön velünkkel, illetve a karácsony után majd kocsival jön velünk kategóriával, de még így is csak négy bőröndnyire és 160 literre bővült.
A majd az esetleges új házba kategória fő kritériuma az volt, hogy ha 10 év múlva elővesszük, örülni fogunk -e neki. Vettünk 14db 160 literes műanyag- és 8db 40 literes kartonhordót, és megtöltöttük mindazzal, ami 10 év múlva is örömet fog okozni.
Minden mást pedig beleszórtunk egy (két) lomos konténerbe. Megtöltöttünk egy 10 és egy 4 köbméteres konténert mindazzal, amit az elmúlt 12 évben szépen lassan behordtunk a házba, az életünkbe.
Érdekes és tanulságos volt ez a munka, és ki is alakultak a lomok kategóriái:
A jó ötletnek tűnt: a megvásárlás pillanatában fontosnak, hasznosnak tűnő tárgyakról derült ki, hogy nem állják ki az idő és a hasznosság próbáját. Valójában már az előző évek próbáját sem, ld. A gyűjtemény kategóriát.
A füstbe ment terv: Számtalan megkezdett projekt soha be nem fejezett eleme, számtalan hobbi, amikre sosem volt idő.
Az ajándék: Egy másik nagy kategória, nem is mennyiségben, a döntés nehézségében az ajándékoké. Figyelmes és kevésbé figyelmes, vagy csak nem jól sikerült ajándékok kerültek a kezünkbe, és dönteni kellett.
A gyűjtemény: Már rég ki mellett volna dobni, de valamilyen indokkal mégis megmaradt.
A végeredmény az lett, hogy szinte kizárólag könyvekkel töltöttük meg a hordókat, a maradék pedig nagyrészt emlékek. Olyan tárgyak, amiknek az értéke nem a használati értéke, hanem érzelmi. Mert valakitől kaptuk, mert valamelyik nagymamánké volt, vagy a saját életünk valamelyik fontos eseményének emléke. Semmit sem tartottunk meg, amire az elkövetkező 10 év során szükségünk lesz, nem tudjuk elvinni és jó eséllyel meg fogjuk venni magunknak. Vagy sosem vesszük meg újra, mert első pillanattól kezdve kompromisszum volt.
Nehéz volt, kegyetlennek kellett lenni, őszintének, mégsem gondatlannak, nehogy megbánjuk.
A végeredmény megdöbbentő megkönnyebbülést hozott, mintha súlyfeleslegtől szabadultunk volna meg, amiről nem is tudtunk. Amikor a legvégén, takarítás után körbejártuk a házat, újfent olyan volt, mint tükörben nézni magunkat fogyás után. Ugyanaz az arc, csak valahogy könnyebb, csinosabb minden.
Egyelőre az eladás megindításához is teljesülnie kell pár feltételnek, de ezt az idő- és munkaigényes lépést letudtuk, és hazajöttünk otthonról, hogy pénzt csináljunk újabb és újabb régi hibák lenullázásához.